Fiatalok szemével – rovatunkban a budapesti Corvinus Egyetem komáromi kihelyezett tagozata diákjainak írásai olvashatóak a szomszédságpolitikáról, a felvidéki magyarságról, az oktatásügyről. Ezúttal Gaál István írását közöljük.
Magyarország szomszédságpolitikája és a szlovák kormány magyarság-politikája a közelmúltban, avagy a politikusok kommunikációs fegyvere
A címben említett két nemzet már mondhatni évszázadok óta nemzetiségi vitát vív egymással. A következő írásomban nem a történelmi tények elemzésével szeretnék foglalkozni, hanem azzal, hogy mi is történt a két nép között az elmúlt években a rendszerváltás óta.
Az első fontos dátum 1998, amikor is a szlovákiai három magyar párt egyesült, és megalapították az MKP-t (Magyar Koalíció Pártja). Ezzel a szlovákiai magyarságnak befolyása lehetett a politikai életre, olyannyira, hogy később még miniszteri posztot is kapott képviselőjük. A Dzurinda által vezetett kormány irányításának idején nem voltak jellemzőek a nemzetiségi viszályok. Mivel a magyarlakta régiók Szlovákia fő agrártérségei, ezért a magyarok megkapták a Mezőgazdasági Minisztérium irányítását. A nacionalista nézeteket szító SNS (Szlovák Nemzeti Párt) ekkor még háttérbe szorult.
Azt ezt követő kiemelkedő dátum 2001, mikor az Orbán-kormány elfogadta a Magyar Igazolvány kiadásáról szóló törvényjavaslatot. Ez a politikai döntés viszont már heves indulatokat váltott ki. A határon túliak legfőbb, és egyben legjobban kihasznált kedvezménye az volt, hogy évente 4 alkalommal 90%-os kedvezménnyel utazhattak ill. utazhatnak a magyar vasúton. Ezt több magyarországi fórum is bírálta. Fő érvük: „Mi fizetjük itthon az adókat és a külföldiek élvezik a juttatásokat?!“ Ezzel szemben a határon túl élő magyarok nagy része megbélyegzésnek tartja a Magyar Igazolványt, miszerint: „Ez olyan mint egy rokkantsági igazolvány a hazámban. Nem az a lényeg hogy papíron legyek magyar, hanem az, hogy szabadon használhassam anyanyelvem ott, ahol élek.“
Időközben Magyarországon az ellenzék (MSzP) került hatalomra. 2004-ben népszavazást írtak ki a kettős állampolgárságról. A törvényjavaslat kezdeményezője a Fidesz volt, ezért a baloldalnak „nem maradt más választása“, minthogy a javaslat elvetése mellett álljon ki. A népszavazás valójában nem arról szólt, hogy akarnak-e a hazaiak kettős állampolgárságot adni a határon túliaknak, hanem arról, hogy ki vall jobb-, és ki baloldali nézeteket. Érdekes megjegyeznünk, hogy a szomszédságban élő szerbek és románok is megszavazták a külföldön élő honfitársaik számára a kettős állampolgárságot. A magyarok ezzel a népszavazással nem csak saját polgáraikat osztották meg, de a külföldön élő magyarságot is eltaszították maguktól. Később az MSzP talán ezt a hibáját próbálta orvosolni azzal, hogy 2007-ben meghoszabbította a Magyar Igazolványok érvényességét.
A soron következő neves dátum 2006, amikor is egy magyar diáklányt vertek meg Nyitrán nemzeti hovatartozása miatt szlovák bőrfejűek. Az ügy nagy port vert fel, főleg azért mert a szlovák bíróság a lányt marasztalta el, mivel – állításuk szerint – saját maga okozta sérüléseit, hogy ráfoghassa a szlovákokra. Internetes fórumokon olvasható, hogy a kérdéses tettet elkövető banda vezetője a nyitrai rendőrkapitány fia… De ennél lényegesebb az, hogy ez az ügy nemzetközi botránnyá nőtte ki magát. Az írásom elején említett Slota (SNS) illetve elvi társa, a miniszterelnök Fico ezt az esetet politikai fegyvernek, vagy inkább mondhatni palástnak használta. Míg a közvélemény az esettel foglalkozott ők a háttérben zavartalanul „fosztogathatták“ az álamkasszát.
Az előző eset kimenetele is alátámasztja azt a nézetemet, miszerint a nemzetiségi kérdést a politikusok saját érdekeik érvényesítére használják ki, mind Szlovákiában, mind Magyarországon. Szerintem a magyar nemzet a kétpártrendszer hatásaként teljesen ketté oszlott és nem véleményük szerint voksolnak, hanem aszerint, hogy ki fideszes és ki MSzP-s.
A nemzetiségi kérdésről alkotott véleményemet Kiss Gy. Csaba: Magyarország itt marad c. könyvéből vett idézettel tolmácsolnám: „Bizalmatlanság tehát van köztünk, kár volna tagadni. De föl kell tenni a kérdést: kinek az érdekét szolgálja ez? Helytelennek tartom, ha – akár nálunk, akár Szlovákiában – valaki a szomszéd népekhez fűződő viszonyt, a nemzeti kisebbségek helyzetét azért magyarázza úgy, ahogy, mert ezzel erősíti saját politikai, belpolitikai legitimációját. Az volna a jó szlovák, aki ökölbe szorítja a kezét, ha magyart lát, az volna a jó magyar, aki elnézően biggyeszti ajkát a szlovákokról hallván? Nekem az a személyes meggyőződésem, hogy ezek az emberek magyarnak, szlováknak és európainak egyaránt hitványak.“ (Kiss Gy. Csaba: Magyarország itt marad. Kalligram Kiadó, Pozsony 1993, 78. o.)
