Éppúgy tökkelütött pásztoroknak tartjuk a szlovákokat, mint száz évvel ezelőtti elődeink. És ez baj – írja Ablonczy Bálint a Heti Válaszban. A teljes cikket az alábbiakban közöljük.
Amikor befut az éppen aktuális szlovák politikusi bunkóság, a gyors sercintés helyett veszünk egy nagy levegőt, és Štefanra, a pozsonyi újságíróra gondolok. A kollégával kiválóan megértettük egymást, midőn néhány napra egy nemzetközi csapat tagjaiként együtt bolyongtunk a francia és uniós politika labirintusában. Amikor indulatom csillapszik, ismét előveszem a dühöt kiváltó szöveget.

Most például Jan Mikolaj szlovák oktatási miniszter nyilatkozatát, amely szerint „van abban egyfajta logika, hogy a gyerekek érteni akarják, amit az államnyelvet nem beszélő polgártársaik mondanak”. A Slota-féle nemzetieket erősítő tárcavezető annak kapcsán elmélkedett, hogy egy felmérés szerint északi szomszédunkban a tinédzserek 37 százaléka mindenkinél jobban utálja a magyarokat, s szerintük a magyaroknak nyilvános helyen csakis szlovákul szólalhatnának meg.

Örültünk, hogy Sólyom László a tátrai tigris odújában, Pöstyénben kérte ki magának a politikus szavait. Egy kis késéssel pedig Gyurcsány Ferenc miniszterelnök is csatlakozott az államfőhöz. Utóbbi tényt üdvözöljük, e hirtelen felbuzdulással kapcsolatos megjegyzéseinket pedig lenyeljük. (Nem, mégsem megy: vajon a Himnuszt szívre tett kézzel éneklő, szlovákiaimagyar-ellenes politikust elítélő kormányfő vajon miként vélekedne, ha elébe tolnánk a 2004. december ötödikét megelőző kampány határon túliak ellen uszító kiadványait?)

Nem óbégatnánk a gaz politikusokról, meg a népek közeledésének szükségességéről, mert ezt a lemezt bármelyik vezetőnk tudja nyekeregtetni, akár szükség van rá, akár nem. Ám mielőtt önnön európaiságunkra és mértéktartásunkra büszkék lennénk, söprögessünk a magunk portáján is egy kicsit. Mit tudunk az ezer évig velünk egy államban élő népről? Mert bizony a sztrapacska, a sípályák, a drótos tót, meg esetleg a Tiso-féle klerikálfasiszta bábállam felemlegetése után megáll a tudományunk. A szlovákokat nem ismerjük, ellenben lenézzük őket. Az utóbbi évek gazdasági eredményei láttán kicsit kisebb hanggal kacagunk rajtuk, de alapjában éppúgy a magyar civilizáció morzsáiból éldegélő tökkelütött pásztoroknak tartjuk őket, mint száz évvel ezelőtti elődeink. És ez baj.

Szinte csak akkor érdeklődünk irántuk, amikor éppen aktuális felháborodnivalót szolgáltat valamelyik bicskanyitogató stílusban nyilatkozó politikusuk. Pedig a köztünk és köztük lévő távolság talán csökkenne, ha tudnánk, miként is élték meg a szlovákok például a Magyar Királyságban eltöltött évszázadokat (sokszor rosszul, de a „közös hazának” máig van mítosza). S bár mi nyilván soha nem fogjuk „Dél-Szlovákia megszállásnak” nevezni a Felvidék egy részének 1938-as visszacsatolását, a másik álláspontjának megismerése legalább minden konfliktus alapját, az előítéletek sötétségét oszlathatja egy kicsit.

Aztán olvassuk el például a Magyar Napló augusztusi számának kiváló összeállítását a modern szlovák irodalomról, tanuljunk meg egy-két szót, hogy szlovákul kérhessük a sört Poprádon. Beszélgessünk sokat Štefánokkal, ne habozzunk kérdezni tőlük, meg elmondani, hogy mit érzünk, amikor egyesek a felvidéki magyarokba rúgnak.

Kis lépések politikája, vagy valami ilyesmi. Hogy ne a Mikolaj-félék apropóján beszéljünk a hozzánk sokban hasonlító szomszéd népről.

Heti Válasz, Felvidék Ma