150
70 évvel ezelőtt – legalább rövid időre – felcsillant egy reménysugár. Az első bécsi döntés nyomán a felvidéki magyarlakta területek többsége újraegyesült a megcsonkított Magyarországgal. A háború borzalmai miatt azonban a magyarság nem tudta maradéktalanul átérezni az idegen rabságból való megszabadulás fölött érzett örömét.
70 évvel ezelőtt – legalább rövid időre – felcsillant egy reménysugár. Az első bécsi döntés nyomán a felvidéki magyarlakta területek többsége újraegyesült a megcsonkított Magyarországgal. A háború borzalmai miatt azonban a magyarság nem tudta maradéktalanul átérezni az idegen rabságból való megszabadulás fölött érzett örömét.
S aztán jött Beneš, a kitelepítések, a bolsevik rémuralom. 1989 –a Vörös Sátán bukása – után újra reménykedni kezdett a felvidéki magyarság, ám gyorsan kijózanodott, miután a régi elvtársak ezúttal nemzeti köpönyegre váltva folytatták az üldözésüket, a fokozatos megsemmisítésükre irányuló intézkedéseikkel. Az Európai Unióba ugyancsak sokan vetették közülünk bizodalmukat, abban remélve, hogy az majd megoldást hoz minden nemzetiségi problémára. Hamarosan azonban kiderült, hogy álmessiás csalta lépre őket, mert az EU értékközösség helyett csupán érdekközösségként működik, ahol a gazdagabb és erősebb országok félgyarmatként kezelik az újonnan csatlakozott államokat, miközben nem sokat törődnek a nemzeti kisebbségek jogaival.
A legnagyobb csalódást a felvidéki magyarság számára talán a fájdalmas emlékű magyarországi népszavazás jelentette, ahol kiderült, hogy a csonkaországi lakosság többsége – a nemzetidegen kormány propagandájának hatására – „kiszavazott” minket a nemzetből. Azóta érezzük, hogy egyre inkább felbátorodtak a magyarellenes szlovák erők, hiszen tudják, hogy magunkra vagyunk hagyatva. Így nyugodtan keresztülvitték a magyar közösséget feldaraboló közigazgatási elrendezést – amelynek sikerén felbuzdulva a katolikus egyházmegyéket is a magyarok számára hátrányosan osztották fel. A mostani, nemzeti-szocialista szlovák vezetés az eddig elért sikerek fényében még inkább fokozza a magyarellenes harcot, és – talán Tiso pátertől ihletet merítve – szisztematikusan halad a végső megoldás („Endlösung”) irányába. Amit a Szlovák Nemzeti Szeszkazán (rövidítve: SNS) vezére magából nyomdafestéket nem tűrő szavakban öklendezik ki (vö.: „tankokkal megyünk Budapestre!”), azt intelligensebbnek tűnő csomagolásban, de ugyanolyan engesztelhetetlen magyargyűlölettel szajkózza a kormány kisebbségi ügyekkel megbízott alelnöke. A szóbeli agressziót pedig követi a tettlegesség. Ennek áldozatává vált Malina Hedvig és sok más, szélsőséges nacionalisták által megfélemlített felvidéki magyar ember.
De mindez még tovább fokozható! Hiszen amit magyarellenes cselekedetként eddig egyének vittek végbe – a hivatalos szlovák szervek cinkos odakacsintásával -, azt 2008. november 1-jén Dunaszerdahelyen, a DAC-Slovan mérkőzésen maga az állami erőszakszervezet, a szlovák rendőrség is megismételte: ártatlan (felvidéki és magyarországi) magyar embereket támadott meg indokolatlanul és brutálisan! Égi csodának köszönhető, hogy a kegyetlen rendőrterrornak nem volt halálos áldozata, habár egy felvidéki magyar fiatalembert de facto a halálból hoztak vissza, mivel újraélesztették!
A párját ritkító attrocitásnak fel kell ébresztenie a magyarországi, az európai, s főleg a szlovákiai közvélemény lelkiismeretét is! A megfélemlítés, a terror légköre nem válhat honossá a XXI. század Európájában! Mi, felvidéki magyarok békében szeretnénk élni Európában, közös hazánkban minden nemzettel. Nem adjuk azonban fel identitásunkat, jogainkat! Nem megyünk bárgyún bégető birkaként a vágóhídra! Kérhetjük velünk együttérző magyar testvéreink valamint a jóérzésű szlovákok segítségét, s fordulhatunk – sőt, minden eszközzel fordulnunk is kell – az illetékes európai és nemzetközi fórumokhoz, de elsősorban rajtunk áll, hogy megmaradunk-e magyarnak.
70 évvel ezelőtt eleink még hittek a magyar feltámadásban, s tenni is tudtak érte. Ma – amikor a magyarság rohamosan pusztul és elkorcsosodik -, rajtunk függ a magyar nemzet megsemmisülése vagy feltámadása, s ezért nagy a felelősségünk Isten színe előtt. Ébresszenek fel bennünket tespedtségünkből Deák Ferenc bölcs szavai: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de miről a nemzet félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges.“
A legnagyobb csalódást a felvidéki magyarság számára talán a fájdalmas emlékű magyarországi népszavazás jelentette, ahol kiderült, hogy a csonkaországi lakosság többsége – a nemzetidegen kormány propagandájának hatására – „kiszavazott” minket a nemzetből. Azóta érezzük, hogy egyre inkább felbátorodtak a magyarellenes szlovák erők, hiszen tudják, hogy magunkra vagyunk hagyatva. Így nyugodtan keresztülvitték a magyar közösséget feldaraboló közigazgatási elrendezést – amelynek sikerén felbuzdulva a katolikus egyházmegyéket is a magyarok számára hátrányosan osztották fel. A mostani, nemzeti-szocialista szlovák vezetés az eddig elért sikerek fényében még inkább fokozza a magyarellenes harcot, és – talán Tiso pátertől ihletet merítve – szisztematikusan halad a végső megoldás („Endlösung”) irányába. Amit a Szlovák Nemzeti Szeszkazán (rövidítve: SNS) vezére magából nyomdafestéket nem tűrő szavakban öklendezik ki (vö.: „tankokkal megyünk Budapestre!”), azt intelligensebbnek tűnő csomagolásban, de ugyanolyan engesztelhetetlen magyargyűlölettel szajkózza a kormány kisebbségi ügyekkel megbízott alelnöke. A szóbeli agressziót pedig követi a tettlegesség. Ennek áldozatává vált Malina Hedvig és sok más, szélsőséges nacionalisták által megfélemlített felvidéki magyar ember.
De mindez még tovább fokozható! Hiszen amit magyarellenes cselekedetként eddig egyének vittek végbe – a hivatalos szlovák szervek cinkos odakacsintásával -, azt 2008. november 1-jén Dunaszerdahelyen, a DAC-Slovan mérkőzésen maga az állami erőszakszervezet, a szlovák rendőrség is megismételte: ártatlan (felvidéki és magyarországi) magyar embereket támadott meg indokolatlanul és brutálisan! Égi csodának köszönhető, hogy a kegyetlen rendőrterrornak nem volt halálos áldozata, habár egy felvidéki magyar fiatalembert de facto a halálból hoztak vissza, mivel újraélesztették!
A párját ritkító attrocitásnak fel kell ébresztenie a magyarországi, az európai, s főleg a szlovákiai közvélemény lelkiismeretét is! A megfélemlítés, a terror légköre nem válhat honossá a XXI. század Európájában! Mi, felvidéki magyarok békében szeretnénk élni Európában, közös hazánkban minden nemzettel. Nem adjuk azonban fel identitásunkat, jogainkat! Nem megyünk bárgyún bégető birkaként a vágóhídra! Kérhetjük velünk együttérző magyar testvéreink valamint a jóérzésű szlovákok segítségét, s fordulhatunk – sőt, minden eszközzel fordulnunk is kell – az illetékes európai és nemzetközi fórumokhoz, de elsősorban rajtunk áll, hogy megmaradunk-e magyarnak.
70 évvel ezelőtt eleink még hittek a magyar feltámadásban, s tenni is tudtak érte. Ma – amikor a magyarság rohamosan pusztul és elkorcsosodik -, rajtunk függ a magyar nemzet megsemmisülése vagy feltámadása, s ezért nagy a felelősségünk Isten színe előtt. Ébresszenek fel bennünket tespedtségünkből Deák Ferenc bölcs szavai: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de miről a nemzet félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges.“
Dr. Karaffa János
