Ballagtunk a hosszú soron, mindenhol más és más karácsonyi zene szólt, drága játékok, máshol csak apróságok, adok-veszek, emberek, rohanás, még neki sem vettem, még ez is hiányzik… legtöbben csak nézegetnek, visszatesznek, mást keresnek.
– Tessék félreállni! – dörögte, s arcán diadalmasan fénylett a „na, most elkaptalak”!
Az aprócska teremtés elhúzódott a másik kassza felé, gyűrögette fekete, kopott kistáskája fogantyúját. Olyan igazi, törékeny, csinos néni, régimódi, de elegáns kabátban, fekete kiskesztyűvel, évtizedek óta hordott, de csillogóra suvikszolt kiscipőben. A zord ellenfél minden csomagot kiszedett a tolókából, lengette a kapunál, ami egyszer csak megint felzúgott.
– Na, meg van a bűnös! Biztos rosszul húztam le – morogta. – A néni visszapakolt, tolta kifelé újra a kerekest, de megint sivítás…
– Mutassa csak azt a szatyrot is! – csillant fel megint az a szem…
A biztonsági őr is előkerült, elállta a néni hátrafelé útját, mintha oly gyorsan el tudna szegény tűnni bárki elől is. Reszkető kézzel szedegette ki a kisszatyor tartalmát, s már könnyezett. Én pedig nem mozdultam, mert olyan ismerős az a néni. A nevekkel mindig bajban vagyok, de arcokat soha nem felejtek el, és őt láttam már, valami hozzáköt, de nem tudom még mi is az. Újabb húzogatás, semmi eredmény. A másik pénztárnál már türelmetlen a nép, hiszen mindenki sietne, mindenki menne. Megint áttolták a kocsit, megint villogás… megint egy nem jól lehúzott kiscsomag került elő. Végre átjutott a néni, a pénztáros pedig visszaült a helyére. Csend, olyan nagy a csend…
– Legalább egy „bocsánat” elhangzott volna! – mondtam nem éppen halkan. A megvető pillantást azonnal megkaptam. A néni visszanézett, szomorúan mosolygott… és akkor rájöttem, honnan az ismeretség, abból a mosolyból…
Tavaly nyáron vágtattam át a Szent Imre téren, több órás hazafelé út után. A templom ott magaslott a közepén. Zárt kapujánál egy néni álldogált, kezében pár szál virággal, tanácstalanul. Felmentem hozzá a lépcsőn. Zavartan nézett rám:
– Kislányom, nem tudod miért van zárva? Régen mindig nyitva álltak a kapuk, bármikor jöttem. Én csak ezt a kis virágot szerettem volna letenni… csak egy imát elmondani… egy kis nyugalmat lelni, mint régen… Isten házát soha nem tartották zárva… akár éjjel is jöhettem… egyedül élek, nekem már csak Ő maradt… szegény uram, a fiam… csak értük akartam elmondani egy imát…
Összefacsarodott a szívem. Emlékeztem én is azokra a nyitott ajtókra, pedig nem vagyok vallásos, de hányszor tértünk be egy imára a nap bármely szakában nagymamámmal, aki előtte felvette legszebb szoknyáit, alulra a keményített fehér alsókat, felülre a fényes feketét, befonta hosszú, hófehér haját, ünneplőkendőjét elővette a féltve őrzött, levendulaillatú, mindig élére vasalt lepedők tetejéről.
– Tudod lányom, abba a Házba csak ünneplőbe lehet menni… no nem csak így… előbb saját magadat kell ünneplőbe öltöztetned, ott, legbelül… tudom, imádkozni bárhol lehet, de ha azon az ajtón belépsz, tisztának kell lenned… kívül is…
– Tessék jönni, csak este nyitnak ki, a misére. – Toporgott még egy picit, aztán hagyta, hogy levezessem a lépcsőn, leültessem a padra.
– És most elmondjuk azt az imát… – Csodálkozva nézett rám, de elővette abból a fekete kistáskából a rózsafüzért… Körbekulcsoltam kezét az enyémmel, s halkan elkezdtük:
– Mi atyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod… s mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma… Ámen… – s közben egyre jobban szorította a kezem. Keresztet vetett, de tétovázva… én, a hitetlen, tudtam, mi hiányzik még. Odamentem a kiskúthoz, tenyerembe vizet merítettem, s elé tartottam…
– Köszönöm kislányom… – sírta el magát, és megkönnyeztem én is. Néztem, ahogy nehézkesen felállt, megnyomkodta térdét, s lassú léptekkel elindult a buszmegálló felé.
Mondd Isten, ki a mennyekben vagy, lesz-e boldog karácsonya ennek a néninek, s másoknak? Tudom, sok dolgod van, nem csak most, Karácsony szent ünnepén, hanem úgy általában… de néha te is elgondolkodhatnál… Mondd, lesz-e még mindennapi kenyerünk, lesz-e hajló búzakalász… Megérjük-e, hogy ne alázzák meg az embereket? Mondd, lesz-e még szebb, s új világ?
… s tudom, ha ott állok majd a karácsonyfa előtt, körülöttem az összes szerettem, s énekeljük a Csendes éjt, bennem csak ez fog dübörögni, mint egy ima… mert minden lehet ima…
Magyar Földre, magyar kenyeret ettem,
Én látom, ahogy pusztul a népem,
de azt is látom, ahogy fordul az érem…
… Miért a saját népem temet el?”
… és ezt fogom dúdolni akkor is, ha elmúlt már a kiskarácsony…
Lyrian (Pálinkás Krisztina)
