Folyamatosan fogy a magyarok lélekszáma szerte a nagyvilágban. A szomorú statisztika legjobban az anyaországban figyelhető meg, de sajnos nálunk, a Felvidéken is a magyarság lélekszámának fogyásáról kell beszélnünk.
Míg az 1990-es években tizenötmillió magyarról beszélhettünk, addig mára ez a kijelentés már a múlté. Dunaszerdahelytől Székelyudvarhelyig, Budapesttől New Yorkig csökken a magyarok száma. A legszomorúbb, hogy a Kárpát-medencében, ahol mi őslakosok vagyunk, a legszembetűnőbb a fogyatkozás. Ildomos volna, ha a magyar politikai pártok és közügyekkel foglalkozó társadalmi szervezetek vezetői belátnák, hogy erőteljesen kongatják a lélekharangot a magyarok felett és tenni akarásra van szükség! Nem kicsiben, ahogyan azt egyesek szeretik hangsúlyozni, hanem nagyban. Merjünk nagyot álmodni, és akkor újra erős és gazdag lesz a magyar nemzet!
Szomorú statisztikát olvastam nemrégiben a Szent Korona Rádió honlapján: Magyarországon a termékenységi ráta az 1960-as évek óta csökken, a várható élettartam viszont világszerte átlagosan 10 évvel emelkedett az 1970-es évek óta. Ha megnézzük például a CIA Factbook 2009-es adatait, akkor Magyarország szempontjából mindhárom fontos érték nagyon rossz. A születések szempontjából a 205. helyen áll az ország egy 223 országot tartalmazó listán (9,51 élveszületés 1.000 főre nézve egy év alatt). A halálozási listán viszont a 30. helyet foglalja el a magyar állam 222 országból (12,94 halálozás 1.000 főre egy év alatt).
Égbe kiált a megölt magyar gyermekek vére is! A rengeteg abortusz, amely által magzatokat öltek meg Magyarországon, elszomorító adatot eredményez. A kommunizmus idejében folyamatosan csökkent a népszaporulat, és manapság is ez tapasztalható az állítólagos demokrácia időszakában.
Az elmúlt 10 évben közel 400 ezerrel fogyatkozott meg Magyarország lakossága, ma az évi fogyás 50 ezer körül van (kb. Hódmezővásárhely lakossága). A születési arány a megmaradáshoz szükséges 12 ezreléket sem éri el, míg a halálozás 14 ezrelékes. 1957-ben (a liberalizálás nyomán) 123 ezer abortusz történt, míg 1969-ben 207 ezer (100 élve születésre 134 abortusz jutott). Az 1974-es szigorítás nyomán a 80-as években évi 80 ezer, míg 1990-91-ben évi 90 ezer. Ugyanez más oldalról: 1000 szülőképes nőre 1960-64 közt 78,3; 65-69 közt 85,1; 70-74 közt 72,0; 75-79 közt 39,1; 80-84 közt pedig 36,2 terhességmegszakítás jutott. Ezek a mutatók messze a legrosszabbak egész Európában. A II. világháború idején – amikor a magyarországi férfilakosság zöme a családjától távoli kényszerült tartózkodni – a rettenetes körülmények, anyagi és egyéb nehézségek ellenére is sokkal kedvezőbb volt a születések száma, mint a második világégés után, 1910 körül születések 36,7 ezrelékes, halálozások 24,4 ezrelékesek voltak, azaz a természetes szaporulat 12,3 ezrelékes.
1956 és 1990 között ötmillió abortusz, terhességmegszakítás történt. Az azt követő 17 évben újabb, megközelítőleg nyolcszázezer, ami persze csak a „legálist” jelenti. Óvatos becslések szerint is, 1956 óta a mai napig, az „illegális” úton elvégzettekkel együtt immár hatmillió terhességmegszakításról van szó – tudhatjuk meg a statisztikákból.
Mi lett volna, ha megszületnek a meggyilkolt magyar csecsemők? Arra nem gondoltak az előző rendszer vezetői, hogy egy gazdaságilag és nemzettudatában is erős Magyarország Európa egyik vezető országává válhatott volna. Hiszen a szellemi erő és az intellektuális alapok megvannak, a magyar nép magában hordozza. Bizonyíték erre a rengeteg Nobel-díjas is, akik talán egy kivételével mindannyian büszkék voltak magyar származásukra.
Nem gondoltak erre, hiszen a cél az volt, hogy szellemileg, lelkileg tönkre kellett tenni a magyar államot és a nemzetet, hogy ne tudjon talpra állni és ne tudjon foglalkozni a határokon túlra szakadt nemzettársaival sem. Ennek a bűncselekménynek az eredménye a 2004. december 5-i kettős állampolgárságról tartott népszavazás csúfos kudarca is. A sok agymosott és az államhatalom égisze alatt kampányolt „Nem!” megtette a hatását.
Nem kellett a magyar a kommunista hatalomnak és a szocialista-liberális államhatalomnak sem. Inkább külföldi vendégmunkásokat hívtak az országba, de a magyarnak nem adtak munkát. Az olcsónak hitt külföldi munkás és a külföldről behozott termékek garmadája keseríti a magyarok életét saját országukban, de ugyanúgy a Felvidéken is. Míg a Felvidéken a magyar őslakosság a magyar városokban munkanélküli, addig a szlovák államhatalom északról küld le magyarul nem beszélő munkaerőt a déli területekre. De ha már dolgozik, akkor már lakjon is itt, és különböző kifizetések révén pénzzel is támogatja a szlovákok beköltözését a magyar városokba, falvakba. Ennek a következménye, hogy munkahely híján a felvidéki fiatalok nem tudnak vállalni egynél több gyermeket. Nem hivatalos adatok szerint, de bátran kimondhatjuk, hogy a népességszaporulat a romáknál a legmagasabb a Felvidéken is, utána a szlovákok és végül a magyarok következnek.
Régi szép mondás volt, hogy három gyermeket szerettek volna a magyar családok és meg is indokolták azt: „Egyet az apának, egyet az anyának, egyet a hazának!” Hogy ez újra megvalósulhasson természetesen az államnak is meg kell tennie a szükséges lépéseket a fiatal házaspárok irányába.
Felvidék Ma, Karaffa Attila
