Keménynek látszik az Úr parancsa, hogy aki követni akarja, tagadja meg magát. De nem kemény, nem is súlyos, amit az parancsol, aki gyámolít, hogy meglegyen, amire felszólít… S igazság, amit mond: „Az én igám könnyű, az én terhem édes”. Ami parancsnak nehéz, szeretetben megkönnyül. Tudjuk, mily nagy dolgokat tehet a szeretet. Hisz többnyire maga a szeretet elvetemült, kicsapongó is. Mennyi nyűgöt elviseltek, mennyi méltatlant és tűrhetetlent eltűrtek az emberek, hogy elérjék, amit szeretnek. Akár pénzt szerettek, mint a fösvény, akár rangot, mint a törtető, akár testi szépséget, mint a kéjenc. Ki sorolhatná el mind a sokféle „szeretetet”? De nézzétek, mennyit gyötri magát mind, aki szeret, s nem is érzi gyötrelmét! Sőt akkor inkább szenved, ha e kíntól visszatartanák. Ha ilyen a mi szeretetünk, — csak arra kell vigyázni, mit válasszunk szeretendőnek. Mit csodálod, ha a Krisztust szerető, a Mestert követő, szeretetében megtagadja tulajdon-magát? Mert ha elvész az ember önszeretetben, bizonyára megtalálja magát önmegtagadva.
Az embernek első veszte önszeretete volt. Ha Istent maga fölé tette volna, mindig szívesen maradt volna az Ő alattvalója. Nem fordult volna el az Úr akaratától, hogy önakaratát tegye. Mert ez az önszeretet: a magam akaratát keresni! Tedd fölébe Isten akaratát, tanuld szeretni magad, nem magad-szeretve! Mert hogy tudjátok, mily vétek az önszeretet, így szól az Apostol: „Akkor (a végnapokon) az emberek önmagukat szeretik”. S ugye az ilyen csak magában bízik! Elhagyja Istent, csak magához vonzódik, s amihez az énje hajtja: kifelé. Mert az Apostol hozzáfűzi: „Önszeretők lesznek és a pénz szeretői” (2Tim 3,2)… Magához ragaszkodott, s íme kifelé ragadtatott! Mivel kiesett magából, kivonult magából –, térjen hát előbb vissza magába! Térjen magába, s térjen meg az Atyához: „Fölkelek és Atyámhoz megyek” — mint a tékozló. Tehát magán túl: magát leli. Mi az: „tagadja meg magát”? Ne bízza el magát! Érezze, hogy csak szegény ember ő, s hallgasson a prófétára: „Átkozott mind, ki emberben bízik!” — Ki ne akarná Krisztust oda követni, ahol a legfőbb boldogság van, a legfőbb béke, az örök biztonság? Jó oda követni Őt, de lásd, mily úton! Mert e szavakat a Mester nem akkor mondta, mikor halottaiból föltámadott. Még nem szenvedett, még várt rá a kereszt, becsületvesztés és szidalmak, ostorok és tövisek, sebek és támadások, gyalázat és halál. Mintha reménytelen lenne az út… Vonakodol, nem igen követnéd… De kövesd csak! Rögös ugyan az az út, amit mi magunknak törünk, ezt pedig kitaposta már Krisztus, végigjárta. Ki ne szeretne a fölmagasztalásig jutni? Mindenki örül a „magasnak” — de a lépcső effelé: az alázat. Mit nyújtogatod lábad magadon túlra? Zuhanni akarsz így, nem fölemelkedni. Kezdd lépcsőfokonként, és fölfele jutsz… Krisztus mindenkihez szól: „Ki követni akar, tagadja meg magát.”
De csak a szüzeknek szól, a házasoknak talán nem? Csak az özvegyeknek és nem a férjeseknek? Csak szerzeteseknek, de nem szól a nőseknek? Vajon papoknak igen, de világiaknak nem kell az önmegtagadás? — Mind az egész Egyház, mind az egész Test és mindenegyes tagja, különféle hivatásában, mind köteles követni Krisztust, hordozván az ő keresztjét. (Szent Ágoston: 96. beszéd)
