A sport szerelmesei Kanadára figyelnek. Egy vancouveri szlovák nő arról számolt be barátainak, hogyan reprezentálja Szlovákiát az ottani Szlovák Bemutató Ház (Slovenský reprezentačný dom – SRD). Hozzám is eljutott a világhálón terjedő beszámoló.
Meglátogattam az SRD honlapját, hogy ellenőrizzem a levél állításait. Ez a csodaház azzal dicsekszik, hogy első alkalommal nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. A levélíró szerint, több hasznot hozna Szlovákiának, ha zárva lenne.
A levélíró először a Cigány Ördögök (Cigánski diabli) előadását nézte meg, mely elnyerte tetszését. Akkor lombozódott le, amikor az előadás után a bárban kávét és ásványvizet kívánt inni. Ahogy kiderült, ez lehetetlen! Ez meglepte, mert már az évek során elszokott a jellemző szlovák hozzáállástól. A szervezők szerint sem italt,sem ételt nem lehet vásárolni! Ám ha megvásárolják a 60 dolláros fejenkénti étkezési jegyet, akkor ehetnek és ihatnak. Hiába magyarázták, csupán inni szeretnének. Így a szomszédban tudtak 2,5 dollárért kávét inni a híres szlovák vendégszeretet nagyobb dicsőségére.
Vancouverben 60 kanadai dollárért két személy egy színvonalas étteremben jól megebédel.
Ilyen kedvező élmény után hősünk halált megvető bátorsággal eljött barátnőjével a Házba, hogy segítsen, mivel erre már korábban ígéretet tett. A két nő az esti műszakban (18 és 23 óra között) serénykedett – volna. A szervezők azt a feladatot szánták nekik, ellenőrizzék a látogatókat, megvásárolták-e 115 dolláros esti jegyüket. Ennek ellenértékeként ehetnek, ihatnak és éjfélig szórakozhatnak – ha marad kedvük ilyen szocialista vaskalaposság megtapasztalása után. A lányoknak nem akadt dolguk. Tudvalevő, ilyen összegért ebben a városban egy jónevű szállodában eltölthetnek egy éjszakát és reggelit is kapnak hozzá, vagy legalább két személy egy kiemelkedő luxusétteremben alaposan jóllakhat. Ennek tudatában a szervezőket megkérdezték, beülhetnek-e a vendégek egy sör, vagy egy pohár bor mellé és ingyen megnézhetik-e a pavilont. A válasz kérlelhetetlen maradt. Nem, csak ha megveszik a 115 dolláros jegyet. A szervezőket nyilvánvalóan nem érdekelte, hogy erre a baleknak tekintett érdeklődők hajlandóak lesznek-e. A gyakorlat igazolta a katasztrofális üzleti politikát. Az összes érdeklődő – beleértve a szlovákokat, kanadaiakat és más országokból érkezett turistákat -, amint meghallotta a jegyek árát, hátat fordított, és kedvetlenül elsomfordált, vagy pánikszerűen elmenekült. Csalódtak, vagy felháborodtak. Egy fiatalember azt kiabálta az utcán, Szlovákiába soha az életben nem fog ellátogatni. Az öt óra alatt, amíg a két hölgy segédkezett – volna, egyetlen egy ember sem vásárolt jegyet. A Szlovák Ház (SRD) kongott az ürességtől, csupán néhány VIP, a szervezők és menedzserek közül szórakozott zavartalanul, miközben föl sem fogták, mi zajlik körülöttük.
A levélíró számára a leglehangolóbb a turisták arckifejezésének megfigyelése lett. Lerítt róluk, mit is gondolnak Szlovákiáról. Szégyenkeztek mint a kutyák, ám más lehetőségük nem maradt, csak a sűrű bocsánatkérés. A szervezőkkel ezután megegyeztek, többé nem jönnek el kisegíteni, mert nem tudnak azonosulni üzleti politikájukkal és nem kívánnak részesei lenni ennek a nemzetközi botránynak.
A helyzet fonákságát még csak fokozta, hogy egy utcával arrébb az Ír Olimpiai Házban nagyjából kétezer vendég mulatott 8 dolláros sör mellett. Ez viszont a szlovák hivatalosságok közül senkit sem érdekelt. Hiába, nagyon gyorsan eltanulták a cinikus amerikai megjegyzést: I d’nt care (Bánom is én). De az üzleti szellem ábécéjét még csak nem is kóstolgatják. S ebben az abszurd helyzetben az egyik menedzser asszony azt mondja, ezek a vancouveriek milyen ostobák! Az Ír Házba mennek vedelni 8 dollárért, miközben nálunk degeszre ihatnák és ehetnék magukat potom 115 dollárért (kb.81 €)! És még lehet 1000 kanadai dollárért (706 €) aranykártyát is venni, tehát bérletet vásárolni az összes rendezvényre, miközben a kártya nem ruházható át!
Mindehhez hozzátartozik, hogy az egyik szlovák menedzser nyelvi felkészültsége némi kívánnivalót hagyott maga után a levélíró szerint. Természetesen ez az úriember abszolút hatalmat kívánt gyakorolni, így ellentmondást nem tűrve megkövetelte, minden döntés az ő jóváhagyásától függjön. Ez nagyonis emlékeztet a szlovákiai viszonyokra. Nem nehéz kitalálni, kik döntöttek arról, hogy éppen ilyen emberek reprezentálják a Szlovák Köztársaságot.
Petra a taglalt lebecsülő és lenéző viselkedést, valamint tehetetlenséget „elbájolónak“ találta. Amikor megkérdezte, mennyiért árulják a zászlókat, azt a választ kapta: ezt hagyja rám! Amikor a közismert helyi televízió riporterei jelentek meg és felvételt kívántak készíteni a Szlovák Csodaházról, azzal a válasszal fogadták őket, várniuk kell, mert az illetékes menedzser asszony foglalt. Sajnos kivárták. Így a nézők azt láthatták, az asztalok üresek. Csak néhány illetékes vízilóként ásítozik. A népi zenekar húzta a talpalávalót és hallgatót. A tévések valóban kiváló hangulatot örökítettek meg. A népi zenekar a senkiknek játszott. Amikor két eltévelyedett érdeklődő a hagyományos sligovicát szerette volna megkóstolni, közölték velük, ez az itóka csak az elnöki szalon számára áll rendelkezésre!
Petra ezek után annak örült, hogy az érdeklődők nem voltak annyira tökkelütöttek, hogy az esti jegyért ilyen magas összeget fizessenek. Ha ők, akik Kanadában élnek így viselkednének, egy hét alatt elveszítenék állásukat – szögezte le.
Vajon az EU-t érdekli, hogy egy-egy tagállamot miképpen képviselnek? Hiszen ez az EU egészét is lejáratja.
Természetes, Petra igyekezett barátait is mozgósítani, látogassanak el a Szlovák Házba. Ezután azonban már sohasem fogják azt fölkeresni. Szerencsés emberek. Nekünk viszont ilyen perszónák között kell élnünk. Nem csoda, ha sokan menekülnek külföldre!
Felvidék Ma, Balassa Zoltán
