Van, aki ezt a nevet nem ismeri? Gustáv Husák, a szlovák Kádár János, aki az 1968-as csehszlovákiai bársonyos forradalmat követő megtorlásoknak, az úgynevezett „csehszlovák konszolidációnak” a végrehajtója volt. Szlovák létére előszeretettel szónokolt cseh nyelven, jelezve, hogy ő kettős identitással, és bilingvis nyelvtudással rendelkezik. Ekkor terjedt el a vicc Szlovákiában, hogy a prágai tavaszt követő Csehszlovákiában már tizenhárom hónap van. Ugyanis Husák elvtárs egy szlovák nyelvű beszédében a proletár hatalomátvétel „jeles” hónapját, a februárt, hol szlovák február, hol cseh únorként mondta. Képzeletemben Husák elvtárs alakja jelent meg a Most-Híd párt címerében a hídon, amikor Rudolf Chmel, a párt alelnöke a bilingvális iskolák létesítésének ötletével rukkolt elő.
A konszolidáció időszakában, Husák elvtárs „képességeinek” láttán, sok magyar pedagógusnak is olyan ötlete támadt, hogy a magyar tanítási nyelvű iskolák helyett bilingvális képzést kellene megvalósítani. A gyakorlatban ezt úgy képzelték el, hogy iskoláinkban a tantárgyak felét szlovák, a másik felét magyar nyelven fogják oktatni. Főleg a tanfelügyelők között volt néhány lelkes husákista, akik ezt az ötletet vehemensen támogatta. A hetvenes évek elején rendszeres téma volt az oktatás átszervezése, modernizálása, hasonlóan, mint most, a szlovák nyelvoktatás korszerűsítésének kérdése. A „korszerűsítés” egyik változtatása lett volna a bilingvális oktatás létrehozása. Szerencsére, ezt az ötletet a Csemadok józanul gondolkodó vezetői – meg a mögéjük tiltakozó levelek ezreivel felsorakozó magyar szülők – nyomására végül kénytelen volt elvetni a kommunista párt. Hogy a szlovák értelmiség zöme akkor már a maga bőrén érezte-e a cseh nyelvhatást, a csehesedés átkát, hogy a szlovák fiatalok egyre inkább – Husákhoz hasonlóan – zagyva nyelven kezdenek beszélni, nem tudom. Tény viszont, hogy sokan keverték és keverik a szlovák és a cseh szavakat, sőt a vegyes házasságokban, a családon belül – a szlovák nyelv helyett – a cseh lett a kommunikáció nyelve. Ettől a „hibridnemzedék” megszületésétől sikerült eddig megóvni a szlovákiai magyar közösséget.
Most mi járunk hasonló cipőben. Elszaporodtak a szlovák-magyar vegyes házasságok. A családon belül zömében a szlovák a kommunikáció nyelve. Sejtem, az igény szülte a régi-új ötlet felelevenítését, hiszen Rudolf Chmel legaktívabb évei is erre az időszakra esnek. Van ismerete a hetvenes évekről, a kettős identitás és a kettős nyelvhasználat első „szocialista” megjelenéséről. Csak a kettő között óriási a különbség.
Egy másik nyelv anyanyelvi szintű elsajátítása nem új keletű dolog. Vegyes házasságok sem most keletkeztek. Régen a szülők kizárólagos joga volt a döntés, milyen identitást és milyen nyelvet választanak a családban. És tartották magukat az ősi elvhez: ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy! A családon belüli nyelvhasználatról viszont etikai alapon döntöttek: egyiket sem részesítették előnyben, ezért zsenge korban mindkét szülő csak anyanyelvén szólt a gyerekéhez. Így a gyermekek, már az iskola megkezdése előtt mindkét szülő anyanyelvét egyenlő színvonalon tudták. Az iskola színvonala, és nem a párt- vagy nemzeti hovatartozás döntött arról, hogy melyik tanítási nyelvű iskolába íratják a nebulót. Aztán, ebben a színvonalas iskolában tanulták meg alaposabban a másik szülő nyelvét, mint kvázi idegen nyelvet. (Erről beszélt Sólyom László is a Vajdaságban, amit a két szlovák közjogi méltóság – Fico és Maďarič – legutóbb szándékosan, durván félremagyarázott!) A közös ünnepségeken a társalgás – az illem szerint – olyan nyelven folyt, ahogy a helyszín követelte: szlovák faluban vagy közösségben szlovákul, magyar településen vagy közösségben magyarul.
Az egyszerű emberek mindig bölcsebbek voltak, mint a politikusok. Az ilyen helyzetekre is megtalálták az etikus megoldást. Nem írták elő törvényben a nyelvhasználatot. De arra kiváltképp ügyeltek, hogy a gyermekek zagyvanyelven ne beszéljenek. Csak tisztán szlovákul, vagy tisztán magyarul, illetve németül, esetleg héberül. A gyermekek felnőve, később maguk döntöttek arról, hogy identitásuknak melyik nemzetet választják első, második, vagy harmadik helyen. (De olyan is akadt – főleg amikor ebből hátrány származhatott -, aki nem tudta eldönteni, melyik nemzethez tartozik, ezért kassainak, vagy pozsonyinak tartotta magát.) Az így felnőtt gyermek ismerte minden felmenője kultúráját, szokásait, erényeit és hátrányait, ezért számára az identitás eldöntése sem jelentett problémát. És az sem, hogy tisztelettel viszonyuljon másik embertársa nemzetiségéhez.
Mindezt, bilingvális – ebben az esetben zagyva – oktatás nélkül sikerült elérniük, mert ezek az emberek az egyetemes tudást és nemcsak egy (állam)nyelv ismeretét tartották fontosnak. Ráadásul, ők a szemük és a fejük mellett, a szívünkkel is tisztán kívántak látni, cselekedni, hinni és érezni.

Mosoni Dénes, Felvidék Ma