Lech Kaczynski nem örvendett kritikátlan elismerésnek sem Lengyelországban, sem Európában. Testvérével egy nemes szándékot – a lengyel nemzeti identitás megerősítésének szándékát – próbálták ellentmondásoktól sem mentes módon megvalósítani. A lengyeleknél sem arattak maradéktalan sikert, mert korábbi jelentős támogatottságuk alaposan megcsappant, leszavazták őket. A magam részéről még abban is biztos vagyok, hogy a légikatasztrófa létrejöttében is vétkesek voltak a repülőgépen utazó magas rangú vezetők.
Itt van tehát a lengyelek Kaczynski-szkepszise s itt a balesettel kapcsolatos kételyek is.
S mégis: Lengyelország ma térden állva, méltósággal gyászol.
Talán okos lenne, ha a lengyel-magyar lelki rokonság okán meghallgatnánk ezt az üzenetet. A két népet valóban sok dolog összeköti, de szerintem a leglényegesebb közös elem: a nemzethalál-vízió reális kontúrjai.
Lengyelországot történelme során sokszor fenyegette a megszűnés veszélye. Ötször darabolták fel, ötször támadt fel megosztottságából. Legutóbb 1945-ben, komoly küzdelmek és veszteségek árán, amikor Sztálin akaratából az egész országot egyszerűen nyugatabbra tolták. Több százezres nagyságrendű lengyel közösségek kerültek ezáltal kisebbségi helyzetbe a keleti határokon túl, a nyugati határokon belül pedig sok százezer német elűzésének árán talált új otthonra több milliónyi lengyel. Igen, Sztálin ördögi akaratából az ellenfélként számon tartott lengyelek hátában kialakítottak egy német-lengyel feszültségzónát, a keleti lengyel-szovjet határt pedig egyszerűen nyugatabbra tolva a Szovjetunió területeket és – kisebbségi közösségek formájában – lengyel túszokat nyert. Nyugalom szovjet módra: pax sovietica.
Ezt ötlötte ki a generalisszimusz, ha már nem sikerült a háború előtt kieszelt, s Molotov-Ribbentrop paktum formájában előkészített terv a lengyel nép atomizálására. Amelynek szerves része volt a katyni erdőben megejtett mészárlás, a lengyel értelmiség kegyetlen legyilkolása.
Egy nemzet attól lesz nagy, ha látja és belátja saját hibáit és igyekszik azokon felülemelkedni. Ha a nagy emberi és közösségi katasztrófákat is képes az abszolút prioritás, a nemzet megmaradása és a nemzeti érdekek fenntartása szempontjából szemlélni. Meg vagyok róla győződve, hogy ez a fuvallat csapta meg most a lengyel nemzetet. Az elmúlt heti gyász – minden tiszteletünk mellett – nem elsősorban Lech Kaczynskiról és a repülőgépen elhunyt vezetőkről szólt. A lengyel történelem és a lengyel jövő vibrált a történések horizontján. Az a sugalmazás, hogy minél nagyobb a baj, a nemzet annál elszántabb és egységesebb lesz.
A Katyn szó kiejtése minden lengyel számára egy kisebbfajta áramütéssel ér fel. Számukra ez a nemzeti sír szélét jelenti, azt az elfelejthetetlen tapasztalatot, hogy egy idegen hatalom a nemzeti elit lefejezésével akarta megsemmisíteni őket.
S mit mondjunk mi? Hogy reagáljunk mi, akik esetében nem idegen hatalom, hanem saját – úgymond – elitünk egy része akarja lefejezni hamis mesékkel közösségünket? Amikor saját volt(?) vezetőink egy része akarja ránk erőszakolni azt az elvárást, hogy idegen, nem baráti és nem közösségünk számára előnyös elvárások szerint éljünk és viselkedjünk? Amikor a legprimitívebb szlovák nemzeti politikusok tapsa mellett a szolgamentalitást akarják megtenni létünk alaptézisévé?
A lengyelek tudják, hogy a fehér fehér és a fekete is önazonos. Nekünk is látnunk kellene, hogy a hamis hidak lényegében szakadéképítést jelentenek magyar és magyar között.
A lengyelek megtartották magukat a történelemben, mert meg tudták erősíteni belső összetartó erejüket.
Mi pedig el akarunk veszni néhány hamisjátékos milliomos érdekei miatt?
(Forrás: Csáky Pál blogja a Facebookon)
