A történet, amelyet elmondok, régi: 1996-ban esett meg Kassán. Más helyeken is utaltam már rá, de talán az idén fokozottan időszerű.
A Honfoglalás ezerszázadik évfordulójára emlékeztünk azokban a hónapokban. Kassára is meghívtak egy ünnepségre. Sokan eljöttek, teli volt a jókora terem.
A program a szokásos volt: szép kultúrműsor, ünnepi beszéd, utána kötetlen eszmecsere.
Beszélgetés közben odajött hozzám egy fiatal hölgy, lehetett talán harmincöt éves. Azt mondja ott, a többiek előtt:
– Képviselő úr, szeretnék mondani magának valamit.
– Tessék – válaszoltam.
– Csak annyit akarok mondani, hogy a gyerekemet átírattam magyar iskolába.
– Ez az ön joga – válaszoltam. – De szerintem helyesen tette.
– Ugyan, nem érti – legyintett. – Voltam én már máskor is a maga előadásain, s megmondom őszintén, túl magyarnak találtam őket. Tudja, az ilyen kassainak, mint én is vagyok, az már túl sok.
– Nézze, én azt mondom, amit helyesnek látok. Az biztos, hogy magyar optikán keresztül nézek több dolgot, egyszerűen azért, mert magyar vagyok. A német, a francia, a cseh is sok dolgot a saját szemszögén keresztül vizsgál, ez szerintem természetes.
– De mi Szlovákiában élünk. Nekem már, tudja, kényelmesebb volt magamat kassai nemzetiségűnek tartani. Így nem kellett választanom a szlovák és a magyar között. A gyerekemet pedig szlovák iskolába adtam, mert úgy gondoltam, ott jobban megtanul szlovákul. Azt akarom, hogy érvényesüljön.
– Érvényesülhet magyar iskolából is, még többet is megtanulhat ott, ha akar.
– Tudja, miért vittem át a magyar iskolába? A gyerek egy mondata miatt: nagyon ledöbbentett. Vasárnapi ebédnél ültünk négyen, a férjem, én, a nagymama és a gyerek. Magyarul beszéltünk, mert otthon azért azt használjuk, főleg ha a nagymama is velünk van. Szóba került valami magyar téma, egyszer csak azt mondja gyerek: „De hiszen ezek a magyarok minket ezer évig elnyomtak!” „Miket beszélsz?” – dörrent rá a nagymama. Én is meglepődtem. „Ki nyomott el kit?” – kérdeztem. „Hát a magyarok minket”- mondja a gyerek nekünk, magyarul, a legnagyobb természetességgel. „ De hát mi magyarok vagyunk” – nyögte ki ijedten a nagymama. „ Hogy nyomhatták el a magyarok a magyarokat?” – próbált némi logikát keresni a gyerek szavaiban.
– Akkor döbbentem rá, hogy a szlovák iskolában nem elsősorban a nyelv megtanulásáról van szó. S akkor döntöttem el, hogy átviszem a gyereket a magyar iskolába.
A beszélgetés pontosan így zajlott le, nevet is mondhatnék – de az nem lenne korrekt. Nem is az a fontos, a történet inkább. S főleg a mögötte lévő világlátás. A lélek épsége – vagy sérülései. Az ember igazi értéke.
Szép tanévnyitást minden gyereknek – ott, ahol annak lennie kell(ene). Az anyanyelvű iskolában.
Forrás: Csáky Pál FB-blogja ITT
