Irodalom és kettős identitásaink a címe annak a holnapi író-olvasó találkozónak, amelyen Szántó T. Gábor legújabb verskötete kapcsán Juhász Katalin beszélget a szerzővel a huszadik századi traumák személyiségünkbe ivódó, gyötrő emlékéről, a kisebbségi sorsról, elnyomásról és idegenségről a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében (Pozsony, Palisády 54.) 17 órakor december 1-jén.
Szántó T. Gábor a Szombat folyóirat főszerkesztője, 1995-ben a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Alapítvány díját nyerte el, 2003 őszén az Iowai Egyetem Nemzetközi Íróprogramjának volt vendége. Keleti pályaudvar, végállomás című regényében (Magvető, 2002) a Rajk-per idejébe kalauzolja az olvasót: három család történetén keresztül mutatja be, hogyan őröl fel mindent és mindenkit a diktatúra. Lágermikulás című elbeszélés-gyűjteményében (Palatinus, 2004) az időben visszafelé halad napjainktól a második világháborús vészkorszakig, egyéni sorsokon ábrázolva, milyen nyomokat hagy a történelem. Ez utóbbi kötetét oroszul is kiadták, különböző elbeszéléseit más nyelvekre is fordították. Új kötete A szabadulás íze címmel néhány hete jelent meg a Koinónia kiadónál. „Nem kisebb a tétje Szántó T. Gábor verseinek, mint hogy található-e érvényes nyelv, melyen a szüntelen ellentmondások között élő ember megszólalhat, és gyötrő dilemmáit is néven nevezheti. Találhat-e olyan nyelvet, mely híd a hagyományhoz, a szűkebb és tágabb emberi közösséghez, ám egyúttal félreérthetetlenül a modern kor és az ember saját, személyes nyelve, melyen önmagát megfogalmazhatja.” – írja Szőnyi Andrea szerkesztő a kötet fülszövegében.
Szántó T. Gábor – Lágermikulás (részlet)
A papa biztosan tenne valamit a Mikulás ügyében. Elképzelhető az is, hogy a papa kiszökne a táborból az őröket kicselezve, és felkeresné a Mikulást, hogy tudassa vele, ő, Marci, nem a szokott helyen várja, hanem távol az otthonától. A papa talán képes lenne erre, de a mama nem. A mama nő, és egy nő nem kúszhat a hóban a puskás őrök mellett. Ezt nem is várja el, de azért az ajándék hiányzik neki, és hiányzik a papa is. A mama pedig igazán nem szépen viselkedik. Türelmetlen és indulatos vele, mintha bizony miatta kellett volna idejönniük a lágerbe. Pedig nem, éppen hogy nem, ő semmi olyasmit nem tett, amiért ilyen nagy büntetés járna. Már százszor végiggondolta, először érkezésük éjszakáján, amikor kiabáltak velük, lökdösték őket, állandó Appel volt, vigyázzállás, zűrzavar és névsorolvasás, ő meg végül nekidőlt a mamának, aki nem bírta a karjában tartani, és könyörgött neki, hogy álljon a saját lábán.
Nem, ő most is úgy gondolja, hogy nem követett el semmit, amiért ilyen büntetés járna. Ez igazságtalanság! A papa biztosan nem viselkedne így, mint a mama. Dühösen szorítja össze a fogait, hogy elnyomja a sírást.
Ahogy anyja hátulról elnézi fia kopaszra nyírt fejét, ami ugyanolyan tojásdad, tenyérbe simuló, mint az apjáé volt, hirtelen még dühösebb lesz. Haragszik magára, mert nem tud türelmesebb lenni; Marcira, mert nem képes elfoglalni magát, a saját anyjára, hogy magatehetetlenül fekszik odafent a priccsén, és a férjére, hogy hagyta magát megölni. Haragszik, hogy gyereket csinált neki, akit nem képes megvédeni ettől az aljasságtól, amit velük művelnek, és azért, mert elment, hagyta magát elvinni, mint ők. „Az Ön férje szolgálatteljesítés közben eltűnt a fronton.” – mindössze ez állt abban a nyomorult levélben, és mióta ide kerültek, nem tudja becsapni magát, mint egy éven át, hogy majd jön egy újabb levél, amelyben hírül adják: megkerült, él. Kezében gyűrögetve az értesítést, sírógörcsöt kapott, és úgy érezte, soha többé nem tudja abbahagyni a zokogást, aztán a gyerekre koncentrálva összekapta magát, és elfojtotta kétségbeesését, mintha egy minden gondolatán és pillanatnyi érzésén túli felismerés azt sugallta volna, lesz még megpróbáltatás, amit ki kell állni, és Marci ellenállóképesebb lesz, ha az apjával való találkozás reménye lebeg előtte. Egy álló éven át magát is becsapta, most már csak a gyereket csapja be, mert képtelen volt akkor elmondani neki a hírt, és később, amikor már úgy érezte, el kell mondania, jött a megszállás, a gettó… Nem mondhatta meg, nem volt képes rá, és mindenkinek a lelkére kötötte: a gyerek előtt egy szót sem!
Felvidék Ma, juk
