Úgy tűnik, a jobb kor, a jobb idő egy emberöltő alatt nem jön el soha. A nemzet lámpása, egyben napszámosa – napszámos marad, hiába változik bármerre is a világ. Egy tanító, tanár, nevelő értékét nem adják-veszik a tőzsdéken, a pénzt fialó pénz világa ilyen értéket nem ismer.
Manapság sajnos mindent pénzben mérünk. Így aztán hatalmas kegyként kéne és hálával gondolni azokra a bölcs országvezetőkre, akik úgy döntöttek: bár messze még az államkassza 2,9 százalékos GDP-arányos hiánya, a pedagógusbéreket nem fogják tíz százalékkal csökkenteni. Talán mert maguk is belátták, hogy vannak olyan alacsony bérek, melyeket tovább csökkenteni már szégyen és gyalázat lenne? Nem hinném. Inkább a többi liberális rendszerbéli változás az oka, hogy úgy döntöttek: ha jövedelmet vennének el innen is, az oktatásból kitúrt nyugdíjasok tanóráit nehezen lehetne – ingyen és bérmentve – rátarhálni a maradókra… Meg hát: kell keret a kötelező angol finanszírozására is. Elvégre: minden rendes szlovák második anyanyelve kell legyen az angol. Nem hiszik? Nézzék csak a minisztériumi sajtótájékoztatókat! Ján Fígel megaminisztert például, akit szinte mindig tárcája angol nevével a háttérben mutat a kamera… Államnyelvtörvény? Az angol felirat egy milliméterrel nem kisebb, mint a szlovák, de hosszabb… Ennyit kitérőül.
No meg annyit még, ellenvéleményül is talán: nem angolul kell elsősorban tudni, hanem tudni kell. Mindegy, milyen nyelven, de a tudás a lényeg. Akkor is, ha megint a tudás húzza a rövidebbet a politikában. A tíz éve meghirdetett „tudás alapú gazdaság” programját megint elnapolták, inkább betonozunk, lapátolunk, vagy elküldjük külföldre dolgozni azokat, akik túl sokat tudnak vagy akarnak tudni… Pedagógusnak lenni ma sem akármilyen feladat. Folytonos ellenszélben a jóra nevelni, a tudás fontosságát beleépíteni a gyerekekbe egyre nehezebb. Kihívásként néha a lehetetlen ostroma. Egzakt mércéje a munkának nincsen. Az összes „tudásteszt” a szürke átlag jele, a kiugró teljesítményekről – mert azok „csak” szellemiek – keveset beszélünk. Az egyetlen igazi jutalom a nemzet napszámosának ma is az egykori diák, aki szeretettel, hálával emlékezik azokra, akiktől útravalóul tudást, a világ dolgai átlátásának képességét kapta, példaként pedig kiállást, kitartást az utóbbi ötven évben biztosan egyre inkább lebecsült elvek, értékek mellett.
Közoktatás nélkül a köz ösztönlénnyé válik. Minél kisebb a tudás becsülete, minél kevesebb a pedagógushivatás, annál több az ököljog, a primitívség, annál jobban bomlik a közerkölcs. A körülmények ellenére: egyre több hivatásszerető, megszállott pedagógust kívánok magunknak. Olyat, aki – ha becsukja maga mögött a tanterem ajtaját – az örök értékekre is nevel. Hogy ne görbejünk végül szellemi rabigába is, mi, emberek…
