Anyám és köztem nagy volt a korkülönbség. 40 éves volt, amikor engem, harmadik gyermekeként a világra hozott. Eleinte szégyellte is egyre inkább domborodó hasát, ameddig csak lehetett titkolta terhességét a minden titkot kifürkésző szomszédasszonyi tekintetek elől. Akkortájt nem volt épp divatos ebben a korban gyereket szülni.
Annál nagyobb volt az öröme, miután a világra kéredzkedtem. Aprócska, vékony csontú, kíváncsi tekintetű kislányát óvta még a széltől is, védelmező keze mindig ott volt fölöttem. Ha nyűgös voltam dalolt nekem, mint ahogyan később az unokáinak, köztük az én kislányomnak is. Kellemes hangja megnyugtatott, szerettem hallgatni danolászását.
A családban, legkisebbikként, való igaz, kiváltságos helyzetben voltam. Sokszor nem vonatkoztak rám azok a szabályok, amelyeknek nagyobb testvéreimnek bizony még alá kellett vetniük magukat. Mondogatták is gyakran a későbbiek folyamán tettetett szemrehányással, hogy nekem mindent szabad volt, amit nekik nem. Már kisgyerekként keményfejű voltam, ami egyszer befészkelte magát a koponyámba, azt nehéz volt onnan kiebrudalni. Anyám tudta ezt, ezért is volt, hogy szóval megpróbált ugyan másfelé terelgetni, ha úgy látta, nem jó, amit elhatároztam, de lelke mélyén tudta, erősszakkal semmire sem jut nálam. Olyankor inkább rám hagyta, tegyek úgy, ahogy akarok.
Ahogy cseperedtem és nyiladozott az értelmem, a köztünk lévő nagy korkülönbség egyre inkább érezhető volt. Anyámnak és apámnak köszönhetően egyetemre járhattam, kis nyugdíjukból és megspórolt pénzecskéjükből fedezték a tanulmányaimat, de végül is teljesült a vágyuk, a lányuk elvégezte az egyetemet. Sohasem felejtem el anyám büszkeségtől könnyes tekintetét, amikor kézhez vettem az oklevelemet. Anyám egy más világ gyermeke volt, öreg fejjel sokszor már nem értette, nem is érthette, mit miért teszek, vagy hogy egyáltalán jól gondolom-e, amit gondolok. De amikor szükségem volt rá, mindig ott volt, hogy segítsen, akkor is, ha be kellett látnom, hogy tévedtem, rossz úton haladtam. Sohasem haragudott ezért, nem vagdosta folyton folyvást a fejemhez, hogy megmondtam gyermekem… Egyszerűen csak kinyújtotta a kezét, és én belé kapaszkodhattam, hogy újra erőt nyerjek. Csak később értettem meg, ez az anyák sorsa…
Akkor viszont még lázadoztam, sokszor nehezen, daccal viseltem az aggódást, az óvatos akadékoskodást is, hogy miért nem lesz ez jó, vagy hogy hogyan kellene ezt csinálni… Majd én – mondogattam ilyenkor magamban, én majd másként csinálok mindent. Az én gyerekemnek majd nem kell mindezt végighallgatnia… De sokszor jut ez mostanában eszembe, s csak mosolygok némi keserűséggel akkori magamon. Ma már tudom, amit anyánktól, apánktól kaptunk útravalóul, az meghatározza későbbi önmagunkat is. Nem törölhetjük ki mindazt, amit tanítottak nekünk, nem feledhetjük el azt, amit ránkörökítettek, mint ahogyan nem tagadhatjuk meg az anyánktól kapott legnagyobb örökségünket, az anyanyelvünket sem. Hálás vagyok anyámnak ezért, neki és apámnak köszönhetem, hogy ilyen lettem, ugyan nem tökéletes, az emberi hibáktól sem mentes, de a tőlük kapott értékekhez ragaszkodó ember.
Anyám sok-sok esztendeje már csak a másvilágról figyelgeti, s bizonyos vagyok benne, hogy a maga óvatos módján egyengeti is az én utamat. Lelki szemeim előtt ma is látom, ahogy minden egyes búcsúzásunkkor rám emeli könnyes, féltő tekintetét, búcsúzóul még egyszer átölel, nem szól, csak rám néz. Hiányzik ez a tekintet…
Dunajszky Éva
