Jól ismert részt hallottunk ma az evangéliumból, amikor Tamás apostol kételkedik Jézus feltámadásában. A görög katolikus testvéreinknél is ez az evangéliumi rész van ezen a vasárnapon, ezért ők ezt a vasárnapot egyszerűen Tamás vasárnapnak nevezik.
Tamás apostol hitetlenkedéséből származik a “tamáskodik” kifejezésünk, ami azt jelenti, hogy valaki nem hisz el valamit, amíg személyesen meg nem győződik annak igazságáról.
Igazából magunkra és korunk gondolkodására ismerhetünk ebben a történetben. Az ember csak akkor hisz el valamit, ha látja, hallja, ha meggyőződik a természettudományok és műszerek egyértelmű bizonyítékai által. Mivel Istent nem lehet semmiféle műszerrel kimutatni, nem lehet látni, hallani, ezért nem létezik, csak egyes emberek agyszüleménye. Az emberek mégsem tudnak meglenni valami isten nélkül, de már a régi nem kell. Ezért új istent gyárt magának az ember, egy új istenben hisz, amit úgy hívnak, hogy emberiség. Az emberiség önimádata abból fakad, hogy saját értelmének zsenialitását megtapasztalva azt hiszi, hogy ő saját maga istene. Az emberiségnek, úgymond, elege van abból, hogy egy Isten uralkodjék rajta. Az emberiség látványos dolgokat tud produkálni: a civilizáció és a technika olyan fokára jutott el, hogy képes önmagát mindenestől egyetlen gombnyomással elpusztítani. A tudomány és a technika vívmányainak megfelelően olyan kényelemben él, hogy a nagyvárosok mesterséges betontengerében nincs meg a természettel való olyan kapcsolata, amiben rá tudna csodálkozni a természet szépségére és arra, hogy ennek kell lennie egy teremtőjének.
Isten nem létezik, mert nem tapasztalható meg kívánságra. De még inkább azért nem fogadják el sokan Istent, mert kényelmetlen a tanítása. Pláne ha arról hallanak a nyolc boldogságban, hogy boldogok a lélekben szegények, a szomorkodók, boldogok akiket az igazságért üldöznek. Hogy a kereszténység ezen elveiért kimozduljunk összkomfortos, kényelmes életünkből, azt már nem.
Mi, akik itt vagyunk nem vagyunk istentagadók, de mégis környezetünk hatása alól nehezen tudjuk magunkat kivonni, és bizony nem egyszer hatása alá kerültünk. Bennünket is megkísért Tamás apostollal együtt, hogy hitünk valamely igazságára azt mondjuk: hiszem, ha látom.
Nem csoda, ha ez megesik velünk, ha ezt tapasztaljuk életünkben. Nem csoda, hogy Tamással is megtörtént ami megtörtént. Mert a feltámadásban, és egyáltalán az istenhitben olyan dologról van szó, ami nem értelmünk tevékenységének eredménye. Isten és a feltámadt Krisztus hitére nem juthatunk el úgy, hogy hosszasan gondolkodunk a dologról érveket és ellenérveket felsorakoztatva, s végül megállapítjuk az, hogy Istennek léteznie kell, s hogy Krisztus feltámadt. Az istenhit Isten ajándéka, Isten kegyelme, amit nem lehet kiérdemelni. Kérni lehet, de az ember nem teljesítményei, cselekedetei alapján kapja meg, hanem egyedül Isten szeretetéből kifolyólag. Éppen ezért Tamás hitetlensége, ha úgy tetszik logikus, hiszen Jézus első megjelenésekor, mikor nem volt Tamás közöttük, a társai elbeszélése alapján olyan dologban kellett volna hinnie, amit előtte az emberek soha nem tapasztaltak meg a történelem folyamán: hogy egy agyonkínzott, kivégzett ember magától feltámad. Neki nem adatott meg még a hit ajándéka akkor.
Tamás végül hívő lett: Krisztus második megjelenésekor ő is jelen van, s Jézus külön hozzáfordul: “Ne légy hitetlen, hanem hívő!” S ezzel Jézus mintegy megadja Tamásnak a hit kegyelmét, melyet az elfogad, mikor hitvallást tesz: “Én Uram, én Istenem!” Ez már túllép az emberi gondolkodás határán: Tamás Urának Istenének ismeri el Jézust, akit eddig csak emberként tapasztalt meg. Pontosan azt ismeri el Jézusban, ami hitünk lényege, hogy ő valóságos Isten és valóságos ember.
Ide kívánkozik Antonie de Saint-Exupery egyik mondata a világhírű “Kis herceg” című művéből: “Az ember csak szívével lát igazán, pusztán a szemmel a lényeg láthatatlan.” Valóban szívünkkel tudjuk csak Istent megismerni, találkozni a feltámadt Krisztussal. Azzal a szívünkkel, melyet megérintett az Isten kegyelme, melyet Isten megajándékozott a hittel.
Mint annak a pogány művésznek az esetében akit, egy történet szerint Jézus működése után Arimateai József bíz meg azzal, hogy készítessen egy értékes kelyhet, melyet vegyen körül arany abronccsal, s a kupába vésse bele Jézusnak és a tizenkét apostolnak az arcképét. A művész elvállalja a munkát, s minden a legnagyobb rendben történik mindaddig, amíg oda nem ér, hogy a kupába belevésse Jézus arcképét. Minden próbálkozását kudarc kíséri. Észreveszi, hogy egy pogány számára hiábavaló erőlködés az, hogy újraálmodja Jézus arcvonásait. Töprengésében az a leány siet segítségére, akit szeret és aki keresztény. Jövendőbelije így biztatja: >Nem fedezheted fel az Ő arcát mindaddig, ki nem vetsz elmédből mindenféle büszke gőgöt, mely akadályoz abban, hogy az Ő szelíd szemeit lássad. De biztosan találkoznál vele, ha úgy szeretnéd őt, mint ahogy mi keresztények szeretjük. Ha vágyódol majd utána, Ő eléd lép a homályból, és hús-vérként áll előtted.
A hitet alázattal kell kérni Istentől, nem pedig gőgös követelődzéssel, hogy mutasson bizonyítékot, amire majd elhiszi, hogy van Isten. A hit szeretetkapcsolat az Istennel. Milyen az a szeretet, amelyik követelődzik bizonyítékok után. Talán olyan, mint annak a férjnek az “szeretete”, aki állandóan kémkedik felesége után, ha kell nyomozót állítva a sarkába, hogy bizonyítékot kapjon felesége hűtlenségéről.
Boldogok akik nem látnak és mégis hisznek.” – mondja Jézus a mai evangéliumban. Boldogok, akik nem követelődznek bizonyítékok után, hanem alázattal várják Isten kegyelmét hűségesen szolgálva neki továbbra is. Tudjuk bizonyára saját életünkből is, hogy bennünket is megkísért sokszor a “tamáskodás”: hiszem ha látom, mert testi szemeimmel pont az ellenkezőjét látom. Ne adjuk fel hitünket, mert “boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek.”
