A Radičová-kormánynak sok minden baja van, de a legnagyobbak egyike: Ivan Uhliarik. A miniszter lassan egyéves pályafutása alatt annyi ötletet hordott össze, mint Gyurcsány Ferenc (magyar ex-kormányfő) teljes regnálása idején.
Uhliarik – civilben gyógyszerész, gyógyszerforgalmazó, menedzser-vállalkozó – azt ígérte: rendbe teszi az egészségügyet, megállítja adósságainak növekedését, igazságos lesz és szolidáris, a szegényeknek visszafizeti gyógyszereik árának egy részét, a pénzszórást meg gondos, megalapozott, indokolt költségtérítéssé alakítja a biztosítóknál.
S hol tart most? Katapultált abból a „repülőgépből”, amit Szlovákiában egészségügyi ellátórendszernek és állami egészségpolitikának neveznek. Ősszel kitalálta: 2011 végéig kötelezően részvénytársasággá alakul minden kórház. Ettől majd nyereséggel fog gazdálkodni mindegyik. Közgazdászok, jogászok, de még elődje, Rudolf Zajac is beszólt neki rögtön, hogy ettől csak elcsődölni fognak, hiszen a részvénytársaság olyan gazdasági szervezet, melyet a hitelezői akár el is árvereztethetnek. A részvénytársasággá alakításhoz előbb szanálni – vagyis: adósságmentesíteni – kell a kórházakat. Nyugi, meglesz, mondta Uhliarik, s mi történt? Az állami egyetemi kórházak tavalyi kb. 200 millió eurós adóssága március végére 230 millió fölé emelkedett. Több pénz kell az egészségügyi ellátórendszerbe, mondta szintén ősszel. Aztán január elsejétől az állami biztosítottak után az átlagbér ígért öt százaléka helyett csak négyet fizet az államkassza. Lényegesen kevesebbet, mint az előző évben, havonta és fejeként 4-5 euróval… S mivel a gazdaság még mindig válságban van, a munkanélküliség 13 százalékos, az átlagbérek meg alulról nyaldossák az EU-15-ök pályakezdő minimálbérének vagy létminimumának az összegét, az egészségügy felhalmozott adósságai is szépen csökkennek, ahogy fentebb már említettük. Mostanra oda jutottunk, hogy az egészségbiztosítók fogják csődbe vinni az ellátórendszert, mert maguk is fizetésképtelenek. Nullszaldós gazdálkodást akar az Általános Egészségbiztosító, ezért veszettül sok valószínűség-számítást folytat. Nem az ellátásért, az elvégzett munkáért fizet, hanem bejelenti: ennyi meg ennyi jut ide meg oda egy hónapra; s az is csak a halaszthatatlan, életmentő beavatkozásokra. Mindenki más várhat. Főleg, hogy van egy új intézménye is az egészségügyi ellátórendszernek: a várólista. Lassan, de biztosan ez lesz a legfejlettebb csúcsintézmény! S talál ennek köszönhetően vonul be majd Uhliarik miniszter is a történelembe…
„Nincs pénz, tessék nem betegeskedni” – üzeni kétnaponta a médián át a népnek a kereszténydemokrata politikus, rendíthetetlen mosollyal az arcán, hozzátéve: megszünteti a kórházi ágyak 15 százalékát, mert attól lesz több pénz a gyógyításra. Sőt: legalább 150 szakellátó kórházi részleget is felszámol, mert túl sok az országban a szemspecialista, a fül-orr-gégész, az urológus… És jöjjön az egynapos sebészet mindenhol! Csak úgy dől majd a pénz, meglátják! Hmmm…
Ha olyan keresztény lennék, mint ő, kívánnám neki: a speciális szemklinikák egyik legjobbján – a fővárosi ružinovi kórházban működön – kelljen rendszeres időközönként megjelennie, havonta legalább egyszer, a szűk, szellőztethetetlen folyosón támasztania a falat órákon át (mert székeknek sincs hely), s várnia, hogy sorra kerüljön… Várni, egyre fehéredő szürke hályogával és növekvő vakságával, hogy a várólistán megszabott 19 hónap leteljen. S a végén, az egynapos műtét nagy napján reggel fél nyolckor már ott kelljen szteppelnie, nehogy lekésse az invitáló mozdulatot – délután negyed kettőkor -: sorra került végre!
Hogy nem életmentő, létfontosságú beavatkozásról van szó, ennyit hát igazán kibírhat akárki, ha már egyszer nem volt elég előrelátó, elővigyázatos, és hagyta, hogy az a rusnya szürke hályog befészkelje magát a szemében?! Igaza van. De egy magamfajta újságíró látás nélkül hogyan éljen? De egy elektronikus mütyöröket összeszerelő szalagmunkás is kérdezheti ugyanezt!
No de most, az elmúlt egy-két hétben egészségügyi miniszterünk új ötlettel állt elő. Pontosabban: felvette szótárába a szlovák varázsigét, a „standard feletti” szókapcsolatot, s most már ezt ragozgatja. Nem egészen egy év alatt belekapott itt-ott egyik-másik törvénybe, rendeletbe, megalkotott pár törvénymódosítást, melyet azóta már vissza is vont, s teszi ezt amolyan figyelemelterelő műveletként most is, hátha a jónép nem veszi észre: bukásra és lerombolásra ítélt mindent, amit elődei hátrahagytak, sőt még azt is, ami egyelőre nem is létezik. A kórházak kínjukban azzal álltak elő, ha munkájukat csak 50-60 százalékban fizetik meg az egészségbiztosítók, a különbözetet kénytelenek lesznek rátarhálni a betegekre. S lássunk csodát: a miniszter ráharapott a dologra. Fizessen, aki beteg! Méghozzá a „standard feletti” szolgáltatásokért. „Standard” az nincsen – hacsak a kórházi alagsor legalsó szintjét nem tekintjük annak, s minden mást, ami felette van: már átlagon felülinek. Mert ez egy jó, uhliarikos elképzelés. Fizetni kelljen azért, ha a választott sebész végzi a műtétet, választott nőgyógyász vezeti le a szülést… Egy olyan rendszerben kell tenni mindezt, amelynek a szabad orvosválasztás az alapköve. Fizetni fogok a választott körorvosomért is? S merthogy megszűnt a szakorvosi beutaló-rendszer is közben, a „választott” szakorvosom szolgáltatásaiért is fizetni fogok?
Csak az a műtét lesz ingyenes és standard, amelyet a kórházi portás végez? Jó fiatalnak, egészségesnek és gazdagnak lenni. A politika csúcsain, a parlamenti padsorokban különösen. Ám ha az ember egy kevéssel többet élt a kelleténél, s emlékezik még az 1989 előtti utolsó egy-két évtized egészségügyi gyakorlatára, most de ja vu-je van. Gyógyszer és hatóanyag – anno: „a kedves mamának már nem írhatom fel tovább, elmúlt hatvan éves, valami olcsóbbat kell keresnünk…”; “…hát ez bizony rossz jel, mammográfiára kellene mennie, de már hónapokra foglalt”. Aztán úgy fél év múlva: „hamarabb kellett volna jönnie; hogy járt itt fél éve, és elküldtem? Nem gondoltam, hogy ilyen agresszív lesz”. S egy fél év sem telt bele, eltemettük édesanyámat. Az orvos, aki haldoklása közben fájdalomcsillapító injekciókat adott neki, mesélte: hatvan felett már a röntgent is külön engedélyeztetni kell, mert szigorú takarékossági intézkedések vannak érvényben, gyógyszerből is a legolcsóbbat kell adni.
Hát: sokat tanult a globális gazdasági elit az államszocializmustól a maga profitjának maximalizálása érdekében. S ennek az új világnak is vannak eminens tanulói. Olyan értelemben mindenképpen, hogy a saját személyes hasznukat mindenképpen maximalizálni akarják, s ebben nem ismernek sem Istent, sem embert.
Uhliarik is így tesz. Gondolhatja, jobb a sorsára hagyni mindent, dőljön össze, aztán valaki majd csak kitalál valamit. Ha más nem, az élet. Ebben a kormányban, mely most regnél, nem ő az egyetlen, aki cinizmussal helyettesíti a szolidaritást. Hiheti: ha így tesz, sok jót tesz Szlovákiával. Gondoljuk meg: itt van ez a sok beteg ember, aki csak a közös kasszát terheli; rendelőket, kórházakat kell fenntartani miattuk, méregdrága gépekkel, gyógyszerekkel, orvosokkal, szakemberekkel, egészségügyi nővérekkel, betegápolókkal… Ha öt-hat évre odadobná a gyeplőt a lovak közé, neoliberális kereszténydemokrataként mondván: hulljon a férgese, egy istenfélő nemzetet kímélhetne meg sok későbbi szenvedéstől. Ha kihalnának a gondozásra szoruló betegek, a nyugdíjasok fele is, mindjárt helyrebillenne a makrogazdasági egyensúly! Megfizethető ár ez a szebb és boldogabb szlovák jövőért, nemde?! Öt-tíz éven át jelentősen megnövekedne ugyan az országban az elhalálozási ráta, csodálkozna talán rajta a világ, de ki lehetne bírni. Mert ugye aki beteg, az teher mindenkinek, főleg, ha sok pénze nincsen, hogy megvegye, ami a gyógyulásához kell, meg a kivételezettek közé sem tartozik, akit szükség esetén a kormány különgépe szállít el a világ legjobb klinikájára…
Ahogy a közismert filmcím mondja: „Jobb gazdagnak és egészségesnek lenni, mint szegénynek és betegnek”. A baj csak az, hogy ilyen profánul ezt még sem lehet a kormányprogram téziseibe beleírni. Pedig errefelé tartunk.
Felvidék.ma, Gyurkovits Róza
