iras07

Finiselnek a politikai pártok a választási listáikkal, még pár nap s valamennyi parlamenti választáson indulni szándékozó pártnak le kell adnia a könnyen vagy nehezen kiizzadt listáját a belügyminisztériumban. Az utóbbi napok hírei alig szólnak másról, mint hogy melyik pártnak ki mindenkit sikerült rácsalogatnia a listájára, olyat, aki úgymond „húzóembernek” számít. Röpködnek is a választási légtérben az ismertebbnél ismertebb nevek, amelyektől a pártok azt várják, hogy ezek hallatán özönleni fognak majd hozzájuk a bugyuta választópolgárok.

Pedig az ember a józan paraszti eszével azt gondolná, az csináljon politikát, aki ért is ehhez, az képviselje egy kisebb vagy nagyobb közösség érdekeit országos szinten, aki képes erre, mert ismeri az adott közösség minden gondját-baját, rendelkezik némi empátiával ezt illetően, no és persze az sem ártana, ha egy parlamenti képviselő némi szakértelemmel is bírna. Ehhez képest a pártok szinte lasszóval fogdossák az egyes néprétegek vagy korosztályok által felkapott személyiségeket, modern szóval élve a celebeket. Így aztán rákerülnek a választási listákra a hokisták meg a focisták, a színészek és lecsúszott színészek vagy egyéb sztárocskák is. Nem akarok én senkit sem bántani, csak olybá tűnik nekem, mintha ebben az egész választási hercehurcában a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték volna, mintha menet közben valahol elveszett volna a lényeg. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy aki példának okáért jó hokista vagy színész, az a társadalmat érintő kérdésekben is el tud igazodni, s megfelelő döntéseket tud majd hozni (mondom ezt annak ellenére, hogy nincsenek illúzióim a parlamenti döntéshozatalok érvrendszerét illetően). A „húzóember-fogalommal” meg csak az a bajom, hogy nem a politikában és közéletben teljesen járatlan celebeknek kellene egy politikai párt listáján a húzóembereknek lenniük, hanem azoknak a politikusoknak és közéleti személyiségeknek, akik helyett a tetteik beszélnek.

Tudom én, persze hogy tudom, hogy ilyen konzumvilágban élünk. Ahol nem kell a szépirodalom, és lemosolyogják az örök klasszikusainkat. Ahol színházba járni, ne adj Isten verset olvasni olyan „snassz” dolog. Ahol a Való Világ jelenti a művészi értéket, ahol a villalakókból ugyan kérészéletű – mert milyen más is lehetne –, de mégiscsak sztárokat csinálnak egyik napról a másikra az emberek, anélkül, hogy bármilyen kiemelkedő képességgel vagy tulajdonsággal rendelkeznének. Ahol a tudósaink, neves íróink – ha nem engednek a konzumvilág atomizáló nyomásnak – mondhatni, csak máról holnapra nyomorognak, míg ezek a felkapott celebek azt se tudják, mit kezdjenek a gyorsan jött pénzükkel. Mindezek ellenére mégis úgy gondolom, a jó hokista hokizzon, a jó focista meg focizzon, a színész a színpadon alakítson, ne a parlamenti padsorokban – ha éppen ráér, a diák meg elsősorban tanuljon, mert ez lenne az ő dolga. Tudom, sokan felhördülnek majd ennek hallatán, lesznek, akik begyöpösödött konzervativizmussal vádolnak meg, de nem bánom, akkor is kimondom: én jobban szeretném, ha engem olyanok képviselnének majd a parlamentben, akik valamit konyítanak is ehhez, s helyén van az eszük meg a szívük, amikor a közösségünket érintő dolgokról kell dönteni.

Tudom persze azt is, hogy a választópolgárok igénye (vagy igénytelensége) kergeti ebbe a celebek hajhászása terén való eszement versengésbe a pártokat, de azért hunyók ők maguk is ebben a dologban jócskán. Mert valahol nagy bajok vannak, történtek ebben a törékeny és tökéletesnek korántsem mondható fiatal demokráciánkban – celebmánia ide vagy oda – ha azért kell hokistákat, focistákat meg színészeket állítani egy választási listára, hogy az emberek ennek hallatán egyáltalán elmenjenek szavazni.

Dunajszky Éva