Ha nem a felvidéki magyar lét egyik fájóan szomorú eleme lenne, akkor talán kis felvidéki abszurdként jellemezném azt a nehezen megragadható valamit, ami ama bizonyos komáromi nagygyűlést és a hozzá fűződő viszonyunkat illeti. De hát a saját tragédiánkon még az abszurd humor feltétlen híveként sem tudnék kedélyesen mosolyogva viccelődni. A helyzet az, hogy folyó hó 8. napján megemlékező koszorúzást szervez a Csemadok Komáromban.
Megemlékezhetünk egy három évvel ezelőtti megemlékezésről, amely egy tizenöt évvel korábbi eseményre emlékezett. S ezekkel együtt megemlékezhetünk mindazokról a kudarcokról, amelyek a felvidéki közösség osztályrészéül jutottak a ’94-es komáromi nagygyűlésen deklarált célok nem teljesülése folytán.
Szóval – ahogy Pesten mondanák – nem vagyunk semmik, annyi szent. 18 év után mindössze annyira futja, hogy kókadt fejjel koszorút helyezünk el egy emléktábla előtt, amely 15 évnyi hasztalanság, elszalasztott lehetőség, elpazarolt energia, hitegetés, önámítás emlékét őrzi. És egy valaha volt szép kezdeményezést, amely az előbb felsoroltak folytán hamvába holt.
Három évvel ezelőtt született egy nyilatkozat, amely lényegében ugyanezt fogalmazza meg, csak persze némileg cizelláltabban. A kudarcokat. A be nem teljesült óhajokat. Az elszabotált stratégiai célokat. A komáromi nagygyűlés lufijának kipukkadását. E sorok talán ama nyilatkozat, valamint a réges-régi nagygyűlés lelkes résztvevőinek – akik őszintén kívánták és akarták közösségünk sorsának jobbra fordítását – ugyanúgy fájnak, mint e sorok lejegyzőjének. Mert az akkor megfogalmazott kívánatos célokat – elsősorban és mindenekelőtt önrendelkezésünket – nemhogy elérnünk nem sikerült, de jelenleg az (akkor még csak áhított) európai uniós tagságunk ellenére is, távolabb vannak mint valaha voltak. Ma nemhogy területi önrendelkezésről nem beszélhetünk, de lassacskán – minden látszat ellenére – nyelvi jogaink is elolvadnak azzal együtt, hogy anyaországunkkal és nemzetünkkel vállalt közösségünk miatt a tragikus emlékű hontalanság évei fenyegetnek bennünket ismét. Fájók e sorok s az emlékezés, mert a szándék tisztességes volt, ahogy annak megfogalmazói is – és a 3 évvel ezelőtt kelt nyilatkozat kezdeményezői, aláírói is – felvidéki közösségünk magyarként magyarul gondolkodó és érző javát alkotják. Ellentétben azokkal a magyarként – mondjuk úgy – másként gondolkodókkal, akik az elmúlt 18 esztendőben élen jártak a Komáromban deklarált célok elszabotálásában, s akik – bár ma már más színekben, más keretek között – ma is ezt a másfajta utat járják. Amely út biztosan nem Komáromba, sokkal inkább a titkos utasítás- és információátadás helyszínéül szolgáló fedett helyszínekre vezet…
De az elmúlt 18 év kudarcaiért viselt felelősséget hiba lenne kizárólag azok nyakába varrni, akik nyíltan mentek szembe a magyar közösség érdekeivel. A szlovákok pedig szóba sem jöhetnek, mint felelősök – ők egyszerűen teszik a dolgukat, azt, amit a nemzetállami érdekeik megkívánnak és amit megengedhetnek maguknak. A tapasztalatok szerint igen sokat: a civilizált Európa tűrésküszöbe igen magas, ha Szlovákiáról van szó, ellentétben Magyarországgal. De ez egy másik történet.
Hanem ha már emlékezünk és koszorúzunk, tartsunk akkor némi önvizsgálatot is és esetleg némi jövőbe tekintést, ami így választások közeledtével nem is egy utolsó dolog… Nyíltan és egyenesen fogalmazok: hol voltak és mit tettek Bugárék ámokfutása ellen azok az MKP-prominensek, akik szintén ott ültek a tűz körül, s akiket egyébként tisztelet, megbecsülés és elismerés övez határokon innen és túl egyaránt? Az MKP kormányra kerülésekor, a koalíciós szerződés aláírásakor vajon miképpen számolták el magukban, lelkiismeretükkel a komáromi célok és a koalíciós szerződés tartalma között feszülő nem csekély ellentmondásokat? Miért csak 2007-ben jöttek rá, kicsoda valójában Bugár Béla – avagy ha korábban is tudták (ami nyilvánvaló), akkor miért hagyták addig és úgy garázdálkodni, ameddig és ahogy az említett személy tette? És miért gondoljuk, higgyük ennyi elpazarolt, kormányon, parlamentben töltött év után, hogy majd most, március után másképpen lesz? Hogy majd most, március után erőt, elszántságot és főleg következetességet mutatnak önrendelkezésünkért folytatott – avagy inkább csak kezdődő – küzdelmünkben?
Szeretném hinni, hogy két év múlva, a komáromi nagygyűlés huszadik évfordulóján nem két évtized kudarcairól kell ismét megemlékeznünk és saját szerencsétlenségünk, tehetetlenségünk emléktáblája – mintegy jelképes sírja – előtt koszorúkat elhelyeznünk. És igen, kell, most kell csak igazán, hogy az MKP-t a felvidéki magyarok jobbik fele betolja a parlamentbe. Minden hibája, teszetoszasága ellenére is ez jelenleg az egyetlen, (komolyan) mérhető támogatottságot felmutatni tudó politikai szerveződés a Felvidéken, amely – ha komolyan veszi magát – képes lehet képviselni érdekeinket. Legyen ott, vegyen részt a parlamenti munkában – de ennek csak akkor van értelme, ha ott és minden lehetséges fórumon következetesen kiáll a Komáromban megfogalmazott igényeink, céljaink mellett. Ezzel együtt is azonban tisztában kell lennünk azzal, hogy – amint az elmúlt több, mint két évtizedben – pusztán a parlamenti jelenléttel a felvidéki magyarság a világon semmire sem fog menni, igazán érdemi eredményt önrendelkezésünk ügyében ömagában (ezen van a hangsúly!) nem fog elérni. Abban igaza van Bugárnak, hogy sosem lesz többségünk a 150 fős parlamentben. Soha. De ez nem azt jelenti, hogy azonnal oda kell térdelnünk eléjük félreérthetetlen szándékra utaló pózban. Ellenkezőleg. Azt minimum elvárhatjuk politikai érdekképviseletünktől, hogy állja a saját adott szavát, hogy tartsa magát azokhoz a nyilatkozatokhoz, amelyeket képviselői (is) tettek és amelyekről évről-évre megemlékezünk. Most épp január 8-án, 15 órától – Komáromban…
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”31857, 31827″}
