Hatodik esztendeje, hogy a Csemadok járási elnökeként a Komáromi járás falvait látogatom hétről hétre. Emlékszem az első, elnökként meglátogatott rendezvényre, ami Keszegfalván volt.
Egy kamion platója szolgált színpadként és az egyik tanítványom édesanyja bátyjával mulattatta a nagyérdeműt. Nyugalom volt és béke a közösségünk háza táján. Előző évben Kolozsnémán vállaltam, hogy levezénylem a Járási dal-és táncünnepélyt, mert sokunk összefogásával és a helyiek akaratával nem engedtük, hogy méltatlan emberek elvigyék a faluból a közel fél évszázada honossá vált seregszemlét. 4-5 ezer ember szórakozott akkor a Duna parton.
Teltek múltak az évek. A Csemadok él és több, mint ötezer tagja a saját településén viszi tovább a fáklyát. Aztán jött egy év. Talán 2008 lehetett, mikor azt vettük észre, hogy az emberek kijönnek, nézelődnek, de már nem visznek vásárfiát. Az elmúlt évben kétezren voltunk a fesztiválon, de árusok alig jöttek. Azt mondták, hogy nem éri meg. Az emberek már kofolát és vattacukrot sem vesznek, nemhogy egyéb vásárfiát. Miért írom le mindezt? Az itthoni élet és a Csemadok tanulságaként. Ott tart járásunkban a Csemadokot szerető magyar ember, hogy nem telik neki vásárfiára sem. Akinek telik, az ezerszer meggondolja, hogy visszaváltja-e a forintban megkeresett pénzét euróra, akinek akad eurója, az meggondolja, hogy a korona óta kétszeresére drágult dolgokat megveszi-e.
A minap egyik régi kultúrtárssal beszéltem. Havi száz euró a nyugdíja. Ilyenkor mit mondjon az ember? Egyik oldalon ezt hallja, a másik oldalon meg azt, hogy a korábban becsült pártvezér miként tárgyal milliókról, vagy éppen miként költ a sajátjából fél millió eurót kastély átalakításra. Azok a gorilla ivadékok játszanak velünk, akiktől húsz éve azt halljuk, hogy majd jövőre jobb lesz. Azok, akik magánosították az egészségügyet, üzemeltetik a mentőket, vagy éppen a vízgazdálkodásunkat akarják elkótyavetyélni. Fikarcnyit sem foglalkoznak azzal, hogy a Csemadok tagtársunk családja veszélybe került, mert már senkinek sincs munkája a családban. A biztonságunkkal kellett volna törődniük és gyakrabban közénk járni, hogy lássák, mit jelent számunkra a biztos lét. Nem tették.
Az idén először megcsapta a megújulás szele az egyetlen itthoni magyar pártunkat. Végre úgy sikerült megalkotnunk egy programot, hogy először megkérdeztük a magunkfajtát, hogy hol szorít a cipő. A múlt héten megismerhettünk egy stratégiai fontosságú anyagot. Ennek az első üzenete az, hogy az utca ember írta a programunkat. De számomra ennél fontosabb az, hogy végre az új vonal megértette az érdekképviseleti szervezetünkben, hogy jót tett nekünk a másfél évnyi parlamenten kívüli lét. Végre ott töltöttük az időt, ahol kell: a mieink között. Azt gondolom, hogy ezzel lettünk igazán egységesek. Elég egységesek ahhoz, hogy újra a parlamentben képviselhessük a sajátjainkat.
Petheő Attila, a Csemadok járási elnöke, az MKP parlamenti képviselő jelöltje
Felvidék.ma
