Úgy tűnik, ismét sikerül előcsalogatni a vízlépcső szellemét a palackból, miután a magyar fél – Szabó Marcel miniszteri biztos – bejelentette a bős-nagymarosi vízlépcsőről szóló szerződés felülvizsgálatára vonatkozó szándékát.
Vagyis lényegében a hágai Nemzetközi Bíróság ítéletének végrehajtását, amely annak meghozatala, 1997. szeptembere óta várat magára. A szlovák fél az ilyenkor szokásos szóvirágokkal fogadta a magyar szándéknyilatkozatot, vagyis “üdvözli” a kezdeményezést. Ennél több persze nem is állna érdekében, hiszen a jelenlegi állapot fenntartása nagyonis megfelel a szlovák érdekeknek. Hogyne felelne meg, hiszen a Dunából mint nemzetközi folyóból az eltereléssel úgy csináltak szlovák nemzeti folyót az érintett szakaszon, hogy annak semmiféle hátrányos jogi vagy más következménye nem volt – Szlovákiára nézve. Ezért aztán túl sokat nem érdemes várni a héten elhangzott szándéknyilatkozatoktól, mint ahogy a hágai bíróságtól sem – mely előtt a bős-nagymarosi vízléőcső ügye jelenleg is folyamatban lévő ügynek számít, de végleges megoldására semmiféle reális esély nem látszik, ahogy azt az elmúlt több mint 10 év történései (vagy inkább nem-történései) bizonyítják. A szlovák féllel tárgyalni a vízlépcső-vitáról a magyar fél számára kedvező módosítások reményében meddő vita és fölösleges időpocsékolás.
Ennél valamicskével talán célravezetőbb lenne a hágai fórum helyett az Európai Bíróság elé vinni az ügyet és megtámadni a szlovákok által életbe léptetett C-variánst, mint nemzetközi jogba ütköző lépést (ezt egyébként már a Nemzetközi Bíróság is kimondta 1997-es ítéletében, épp csak érvényt szerezni nem tud neki – az EB-nek talán több esélye lenne rá).
Ha már így ismét aktualitást nyert ez a több évtizedes múltra visszanéző jogvita, érdemes röviden megemlékeznünk a hágai bíróság ítéletéről, melybe az olykor a józan ész szabályaival is ellentétben álló, hajánál fogva előrángatott bírói “érvek” sok üde színfoltot csempésztek…
Kezdjük mindjárt a legfontosabb ítéleti résszel: a bíróság szerint Magyarország szerződésszegést követett el azzal, hogy egyoldalúan leállította az építési munkálatokat 1989-ben, majd szintén jogtalan volt a szerződés felmondása 1992-ben, amikor a szlovákok megépítették az ún. C-variánst, amely a Duna vizének 90%-os elterelését jelentette.Az indokolás ide vágó részében egészen hajmeresztő “okfejtések” olvashatóak, melyeknek csak egy töredékéért is páros lábbal rúgnák ki a harmadéves joghallgatókat egy valamirevaló jogi egyetemen nemzetközi jogi szigorlaton. Ugyanis: a magyar fél arra hivatkozva mondta fel 1992-ben a az 1977-es szerződést, hogy a szlovákok megépítették a C-variánst, mely önmagában is ellentétes magával a 77-es szerződéssel és egyúttal több tekintetben is sérti a nemzetközi jogot. A bíróság azonban ezt az érvelést elutasította, mégpedig azzal az indokkal, hogy önmagában a C-variáns megépítése még nem jelent sem szerződés- sem nemzetközi jogsértést. Az építés nem, csak az üzembe helyezés a jogsértő – így szól leegyszerűsítve a Nemzetközi Bíróság okfejtése. Ezért aztán a magyaroknak nem volt joguk felmondani a szerződést a szlovák fél jogellenes lépésére hivatkozva – mondták kik a valóságérzéküket elvesztő hágai bírák.Ezzel a logikával ugyanis a magyarok simán építhetnének egy atomsilót mondjuk Hegyeshalom mellett a szlovák határ mellé, közel a szlovák fővároshoz. Mert hát az építés még önmagában nem jogellenes, csak az üzembe helyezés, ugyebár…
A környezetvédelmi érvek sem hatottak különösebben a bírákra, így az építkezések magyar fél részéről történő leállítását jogellenesnek ítélték. Az érvelés ezúttal sem emelkedett magasabb színvonalra az előbbinél: az indokolás szerint ugyanis bár valóban léteznek a magyar fél által felsorolt környezeti veszélyek, ezek azonban nem közvetlenek (!). Márpedig csak akkor állhat a szerződés útjába a környezeti veszély, ha az azonnali, közvetlen kárral fenyeget. Noha 1997 még a múlt század, azért mégsem a sötét középkor, hogy még egy óvodás is ne tudná: a környezeti hatások egyik sajátos jellemzője, hogy általában hosszú távon jelennek meg káros – és sokszor visszafordíthatatlan – következményei. Azt állítani tehát, hogy amíg nincs közvetlen kárveszély, addig nem lehet szó a szerződésbontásra okot adó szükséghelyzetről, súlyosan torz és manipulált érvelés. A bíróság azonban nem állt meg itt, kimondta azt is, hogy ezeket a környezeti fenyegetéseket egyéb eszközökkel is el lehet hárítani… Márpedig ők aztán igazán jól tudják és értik a témát, hiszen annak idején terepszemlét is tartottak az érintett területen. Igaz, hogy a tél kellős közepén, amikor kihaltabb és élettelenebb nem is lehet a halálra ítélt táj…
Mindezekhez képest már csak mellékesnek tűnhet az a tény, hogy a bíróság valamiért “megfeledkezett” az 1977-es (tehát a vita tárgyává tett) szerződés azon kitételéről, hogy a vízlépcső megépítése nyomán, a Duna elterelésével a két ország közötti államhatárnak (a folyó középvonala) Dunakilitinél a tározóban kell haladnia. A C-variáns márpedig ezt tökéletesen megváltoztatta…
Vannak még további “finomságok” is az ítéletben, ezek azonban jórészt a nemzetközi jog mélyebb bugyraiba vezetnének bennünket. A lényeg mindenképpen az, hogy adott egy – meglehetősen sajátos indokolással “alátámasztott” – nemzetközi bírói ítélet, melyet aztán a felek annak rendje és módja szerint nem hajtottak végre – bár a tárgyalások erről többször megindultak, hogy aztán hamar meg is szakadjanak. És ez így megy közel tizenöt éve. Nem alaptalanok tehát a most felújítandó tárgyalások kimenetelével kapcsolatos aggályok, ugyanakkor tán valóban érdemes lenne megfontolnia a magyar félnek az európai fórumrendszer segítségül hívását a “bősi status quo” Magyarországra nézve kedvező módosításának kivívásához.
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”33514″}
