Ľudovít Kaník ismét petíciózni készül, hogy nyugdíjreformja egyik részét – változatlan formában – megmentse. A második pillérbe kerülő befizetésekről van szó, s a mentőakciót támogatja a Most-Híd, az SaS és talán a KDH is.
Jelenleg a 18 százalékos nyugdíj-járulék felét (9 százalékát) a keresőképes állampolgárok többsége magán nyugdíjalapoknál vezetett számlára utaltatja, abban a reményben, hogy a magán alapkezelők tőzsdei befektetések és üzletkötések útján jelentősen megfialtatják a pénzüket, így öreg napjaikra sokkal jobb nyugdíjat kapnak majd, mintha csupán az állami Szociális Biztosító egyetlen nyugdíjalapjában „takarékoskodnának”.
2003-ban a nyugdíjreformot Ľudovít Kaník vezényelte le, miniszteri minőségben. Ő volt a megalkotója annak a törvényjavaslatnak, amely eredetileg azzal számolt, hogy a nyugdíjjárulék 4-5 százaléka kerül a nyugdíjalapoknál vezetett magánszámlára; hogy a kétpilléres rendszerbe kötelezően a pályakezdők lépnek be 2004-től, önkéntesen pedig a 35 éven aluliak tehetik még meg ugyanezt. Eredetileg úgy tervezték, 2025-re válik mindenki számára kétpilléressé a rendszer. Az idősebb korosztályokat akkorra érte volna utol a kötelezően 62 éves nyugdíjkorhatár, mely ezt követően évente tovább emelkedett volna 65 évre.
A reformot ilyen paraméterekkel tervezték meg. S jobboldali politikusaink akkor még hangosan és egyértelműen beszéltek arról, hogy a nyugdíjellátó rendszerből kieső járulékot – amit az ifjabb nemzedék a magánszámláin fog gyűjteni kizárólag önmagának – az államkasszából fogják pótolni. Forrást ehhez a Szlovák Gázművek 49 százalékának eladásából akartak teremteni (2016-ig terjedően mindenképpen, az interneten mindez visszakereshető ma is). Legalább 25 éves nyugdíj-takarékossággal számolt a tervezet. Kaník annak idején még olyan kijelentéseket is megengedett magának, hogy aki jól keres, 25 év biztosítotti viszony után elmehet nyugdíjba, nem fog számítani, hány éves…
Sőt: az eredeti javaslat azt tartalmazta, a második pillérben összegyűjtött pénzt egy összegben is ki lehet majd venni nyugdíjba vonuláskor.
A reformot azok szívták volna meg, akik már elmúltak 35 évesek, mert nekik csak az úgynevezett állami pillérből – a szolidaritási együtthatóval megállapított – nyugdíjat folyósították volna, melybe azért beleépítettek némi jövedelemarányosságot is.
Jelen sorok írója hosszú parlamenti tudósítói pályája egyik szakaszában személyesen lehetett tanúja annak, hogy különböző érdekek hogyan írják át a sok osztással-szorzással előkészített eredeti javaslatot. Először a nagyobb keresetűek jöttek, s nem titok: a parlamenti képviselők maguk, akik úgy gondolták, az ő átlagosnál jóval nagyobb jövedelmük után miért ne lehetne két forrásból jóval nagyobb nyugdíjuk is. Így lett végül a legalább 25 év takarékossági időből 10, az évi három hónaposra tervezett nyugdíjkorhatár-növekedésből meg évi kilenc hónap, hogy a Szociális Biztosító bevételkiesése némiképp ellensúlyozva is legyen.
Jöttek azután a potenciális magán alapkezelők: kimódosíttatták a törvényből, hogy nyugdíjba vonuláskor az összegyűjtött pénzt egy összegben kivehesse a tulajdonosa, mert világossá tették, hogy az ilyen lehetőség csődbe vinné őket. Annyi maradt csupán a jogszabályban, hogy a magánalap ügyfelének elhalálozása esetén a számláján összegyűlt pénz örökölhető – abban az esetben, ha belőle neki nyugdíjat még nem folyósítottak.
Így indult el a reform, mely a vártnál és reméltnél is sikeresebb lett. Több mint másfél millió ügyfelet gyűjtöttek össze a magán nyugdíjalapok, kiskeresetű ötvenes tömegeit is. És tették mindezt úgy, hogy a mai napig – tehát 2012. június 6-áig – senki nem tudja, hogyan is fognak nyugdíjat folyósítani a második pillérből. Ezt a kérdést ugyanis 2004-ben elnapolták a reformerek azzal, hogy 2014-ig – amikor az első nyugdíjak kifizetése időszerűvé válik – bőven van idő megrágni, az hogyan történjen. Ha ma ezt a kérdést feszegeti az illetlen kérdezősködő, legfeljebb olyan választ kap, hogy valamely kommersz életbiztosítónál talán majd vetethet magának életjáradékot az ügyfél… Vagy benn is hagyhatja az összeget, s amikor meghal, az örökösei megkaphatják a pénzt is.
Mára a helyzet olyan, hogy Ľudovít Kaník másodszor indít aláírásgyűjtést „szerelemgyermeke”, a második pillér érinthetetlenségének megőrzése érdekében. Fennen hirdeti, hogy magánemberek magán megtakarítását akarja ellopni a kormány, mely azt állítja: a jelen gazdasági helyzetben kénytelen – a társadalmi szolidaritás nevében – csökkenteni a magánszámlára utalható nyugdíj-megtakarítási hányadot, mert a nyugdíjkasszában – ebből folyósítják jelenleg a nyugdíjakat – keletkező hiányt nincs miből pótolni.
Persze Ľudovít Kaníknak, de még inkább az SaS-nek, Richard Sulíknak és társainak van más elképzelése is. Minisztersége idején Jozef Mihál többször elmagyarázta: a nyugdíjkasszát kell önfenntartóvá tenni. Vagyis: amennyi pénz abba befolyik, annyit kell nyugdíjként kiosztani a nyugdíjasok között. A Kaník-féle svájci nyugdíj- és svájci indexálás-álmok már elfoszlottak. Helyette itt van a Sulík-féle bónusz: az a létminimum-összeg, ami mindenkinek, aki megszületett, alanyi jogon járna, hogy éhen ne vesszen – élete során néha csökkentve valamelyest a megszerzett egyéb jövedelmeitől függően; vénségére pedig visszafordítva az embert a(z anyagi) csecsemőkorba. Konkrét összeget a bónuszt illetően soha nem mondott még a megálmodója és annak támogatói sem. (Következtetni a nagyságára legfeljebb a tervezett havi 37 eurós szociális segélyből lehet.)
Össze lehet persze ugrasztani ezen a kérdésen az öregeket és a fiatalokat, lehet petíciózni arra hivatkozva, hogy minden érintett védje a maga pénzét. Előtte azonban illene világossá tenni: a magán nyugdíjalapokba utalt pénz végső soron kinek a pénze. Amennyiben ugyanis a befizetője nem rendelkezhet vele szabadon, sőt arról sem lehet még csak sejtelme sem, hogy végül a megtakarítása hogyan fog házzá visszatalálni, addig felelősen követelni bármit is – ezer bocsánat, de – hülyeség.
ngyr, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”34066,34042,34026″}
