1956-ban egy groteszk jelenet játszódott le a besztercebányai múzeumban. Apám akkor ott dolgozott régészként. A múzeum azután az egykori IV. Béla térre költözött, a valamikori Thurzo-Fugger palotába. Hetven éve a városfalnál, a német templom tőszomszédságában, a Corvin-házban székelt.
Oda jártam apámmal. Láttam, ahogy az egyik alkalmazott – Soláriknak hívták – tömi ki az állatokat és játszottam a történelmi puskákkal. „Lövöldözhettem” velük kedvemre, de apám csak az ablakon keresztül engedte, hogy a csövükkel célozgassak, hiszen ezek a fegyverek akár életveszélyesek is lehettek.
„A forradalom idején – mesélte 1981-82-ben – a csehszlovák rendőrség felmérte, hol mindenütt tárolnak puskákat. Rájöttek, hogy a múzeumokban is. Így felkerestek a besztercebányai múzeumban azzal, hogy a puskacsöveket be kell önteni, hogy ne lehessen használni őket. Nem ólmot használtak, hanem valamilyen speciális anyagot, miközben néhány závárzatot el is rontottak. De nem az összes fegyver esetében végezték el ezt a munkát. Azzal a néhány darabbal is megelégedtek.”
A Mátyás-ház (Fotó: Balassa Zoltán)
Emlékezetem szerint, több tudatnyi régi puska állt ott a falnak támasztva. Azután a múzeum elköltözött és apám a régészeti anyagot kétkerekű talicskával költöztette a Thurzo-Fugger-palotába. Fölfelé a dombnak üresen, lefelé megrakva tolta. Egy alkalommal egy részeg beleült az üres talicskába, s élvezte a kocsikázást. Apám egy idő után megunta az ingyenes fuvarozást és kiakolbólította. Erre a részeg méltatlankodni kezdett és számonkérően megkérdezte apámat, vajon tudja-e, ki fedezte fel Amerikát. Apám, mint földrajz-történelem tanári diplomával rendelkező egyén, természetesen nemmel válaszolt. Mire a gravitációval enyhén hadilábon álló atyafi felvilágosította, hogy Luther Márton! Ezt Tisztelt Olvasóim sem tudták, így ideje, hogy felvilágosítsam őket.
Azután ránk köszöntött az 1964-es esztendő és a szlovák nemzeti felkelés évfordulója alkalmával Hruscsov készült szülővárosomba. Így Ilja Ehrenburgot (1891–1967), a neves orosz írót apám vezette szülővárosomban. Elismerőleg nyilatkozott róla. Nyilván a németeket gyilkolni buzdító publicisztikáját nem ismerte.
A dísztribünt a négyszögletű IV. Béla tér felső végén óhajtották felállítani. Ott viszont egy Mária-szobor állt, amit emiatt el kellett távolítani. A katolikusok felháborodtak, küldöttséggel akarták Hruscsovot felkeresni, hogy ezt meggátolják. Apám meg nevetett. Ugyanis kiderült, ha a szobrot nem kötöztetik el, akkor szétmállott volna, mert már annyira rossz állapotban volt. Így tehát a költöztetés megmentette. Szép helyre vitték, az egyik bástya mellé. Ma viszont már újra az eredeti helyén áll.
Hruscsovot a Fő téren én is lefényképeztem. Egy profi fényképész mögött furakodtam közel a tribünhöz, mivel nagy volt a tülekedés. Majd elő fogom keresni a felvételt és meglátom, mennyire sikerült megörökítenem a kopasz szovjet pártvezért. Érdekes, akkor 1956-ra nem gondoltam, hogy a magyarok hóhérját látom. Azt akkor nem tudtam, hogy mellette Alexander Dubček állt. A neve a legtöbb embernek semmit sem mondott akkor. Nekem sem. Az ő ideje később jött el, s hasonló sanyarú tapasztalatokkal kellett a nagypolitika színpadáról távoznia, habár ő megérhette annak a rendszernek a bukását. Igaz, az ő élete is erőszakos módon fejeződött be, sok kérdőjelet hagyva maga után.
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
