A nemzeti-konzervatív oldal, illetve az ilyen szellemiségű sajtó egyik nagy “átka”, hogy megvannak a maga szent tehenei, melyekről ennél fogva vagy jót, vagy semmit. De az igazat semmiképp.
Egyházaink viselt dolgai különösen is ebbe a körbe tartoznak. És most nem azokra a büntetőtörvénykönyvi tényállásokat is kimerítő cselekedetekre gondolok, melyek az utóbbi években tömegével borzolták a jóérzésű emberek kedélyét.
Hanem egy másik “tabura”, amelyet a nemzeti oldalon nem igazán divat leírni – íme, vállalva szentségtörés vádját, most megteszem: azt, hogy történelmi egyházaink vezetése – tisztelet a kivételnek – emberi állományát tekintve a a végletekig kontraszelektált. És a szervezet ennek megfelelően is működik: maximális teljesítménnyel munkálkodik azon, hogy minél több hívet veszítsen el minél rövidebb idő alatt.
A tegnapi napon legalább egyet egészen biztosan sikerült végleg szélnek ereszteniök: a “közös állásfoglalás” kiadásával (szövegét lásd kapcsolódó írásunkban) ugyanis csordultig telt az a pohár, amelyet ezek az egyházi vezetők oly szorgosan csepegtettek tele szégyenletes nyilatkozataikkal és tetteikkel az elmúlt évek során. Ahonnan száműzték a legnagyobb nemzeti tragédiánkat gyászoló harangszót, onnan száműztek engem is.
Ahol azt hazudják, hogy a harangok csak “az egyház liturgikus rendjéhez kapcsolódva” szólnak, ott lehetetlen helyet foglalnom, mert ott nem lelki megnyugvást, hanem lelki békételenséget találok. Ilyen sebességű szemforgást ugyanis már nem tudok követni.
A hír hallatán – hogy tudniillik a Nemzeti Összetartozás Napján, a trianoni tragédiára emlékezve nem szólalhatnak meg a templomokban a harangok – többen azt kérdezték: és a nándorfehérvári diadalra emlékeztető déli harangszó? Az mennyire liturgikus?
Ám ennél sokkal közelibb élmény maga a diktátum aláírásának napja, 1920. június negyedike. Akkor – liturgikus rend ide vagy oda – nem volt harang, mely ne zúgta volna fájdalmasan azt az igazságtalanságot, mely hazánkat érte. Ugyanazon egyházak ugyanazon templomainak ugyanazon harangjai szóltak – amelyeket tegnap némaságra kárhoztattak.
Hát igen, sokszor megfordult azóta tengelye körül a Föld és kifordult párszor magából ez a világ, ami láthatóan megérintette egyházainkat is. Ennek már semmi köze Prohászkához, Márton Áronhoz vagy Mindszenty Józsefhez, hanem valami egészen máshoz.
Hogy mi motiválhatta a tegnapi harang-tilalmat? Mondhatnánk: az egyház kívül akar maradni a “politikán”, amely “érv” persze ezer sebből vérzik, közülük a legmélyebb az, hogy ugyanezen katolikus egyház egyetemes és helyi szinten is például a felvidéki magyar hívekkel szemben kitűnően űzi azt a sunyi politikát, amely a “sajátos” egyházmegyei újrafelosztás véghezvitele mellett a magyar hívek saját magyar püspökének teljesen jogos igényét is évtizedek óta akadályozza.
A kérdés: mikor fejezik már be legalább a magyar egyházak a mellébeszélést és állnak végre a sarkukra, hogy tovább vigyék azt a történelmi szerepet, küldetést, amelyet ugyanezen egyházak a nagy – a feladatra valóban méltó – elődeik idején is képviseltek és amiért rendületlen hittel cselekedtek? Mikor érjük meg, hogy némi nemzeti érzés a magyar egyházvezetőkbe is szorul, s nem csak mondjuk a szlovákokba?
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”34216″}
