Előre is bocsánatot kell kérnem a kedves olvasótól a furcsa cím miatt. Magyarázatra is szorul, mert valójában ez lesz szerény mondandóm lényege.
Manapság gyakran, szinte naponta érik az embert különböző behatások és befolyások, úgy az írott sajtó, valamint a napi közbeszéd és az elekronikus médiumok oldaláról is. Sajnos nem csak a jó és a hasznos információ és hír terjed, hanem a rossz, a haszontalan, a nem kívánatos és a káros is.
Naponta találkozunk már olyan dolgokkal, amik arra késztetik az embert, hogy átgondolja azt, hogy honnan is eredeztethető mindez a rossz, ocsmány és embertelen dolog. Egyértelmű az is, hogy ennek a jelenségnek nincsenek földrajzi határai, nem kötődik kifejezetten egy földrészhez, országokhoz, vagy kormányokhoz és nemzetekhez sem, ezért egyetemes rossznak is nevezhetnénk.
Gondolok itt olyan dolgokra, mint a xeno- és homofóbia, antiszemitizmus, rasszizmus, politikai gyűlölködés, vallási intolerancia, terrorizmus, zsigeri gyűlölet és még sok más ilyenfajta cselekedet. Naponta halljuk, hogy valakit csak úgy, heccből meggyilkoltak, megloptak, megvertek. Talán nincs már TV-állomás, amely híradójának a nagy részét nem éppen a tragédiák, rossz hírek és események tennék ki. Nem múlik el nap, hogy ne lenne valahol „büdöscigányozás” – és persze ezáltal „rohadtgádzsózás” is. „Zsidózás” és ugyanúgy „gojozás” is. A politikában nálunk meg pl. „MKP-zás”, meg „HÍD-azás”. Aztán fasisztázás, kommunistázás, tolvajbandázás stb. A sajtó tele van a legnagyobb lopások és „lenyúlások” taglalásával, ezek politikai kötődéseinek tárgyalásával. A minap olvastam, hogy a megszületett gyermekek fele házasságon kívüli kapcsolatból van. Ugyanúgy sokkolt, hogy a megkötött házasságok csaknem fele felbomlik, a gyerekek csonka családokban nevelődnek(?), mert megrendült a család intézménye. Milliárdos adócsalásokra derül fény és mennyi az a csalás, amelyekről soha sem fogunk hallani, mert nem derül ki az igazság? Ez alól a társadalmi és politikai elit sem kivétel. Sőt! „Gorillázunk” egy-két hétig, aztán minden marad a régiben. A vállalkozók panaszkodnak, hogy ügyfeleik nem fizetik meg a jogosan kiállított számláikat az elvégzett munkáért. Vannak köztük olyanok is, akik nem vallják be, hogy ugyanígy cselekszenek – lopnak, csalnak és rabolnak, miközben jól átgondolt, néha politikailag is támogatott kultikus rituálékkal vezetik félre a figyelmet, nehogy lebukjanak.
A különböző internetes portálok csak úgy hemzsegnek a gyalázkodástól, hazudozástól és egymás pocskondiázásától. Eltűntek a legendás példaképek, élő példaképeket nem, vagy csak alig találunk (mert talán nem is akarunk találni). Az anyagiasság áthatotta egész életünket, minden a pénz, az anyagi javak körül forog. Meg azok beszerzése körül – mindegy milyen módon és áron, csak legyen nekem is minden, ami a szomszédnak van. Vagy lehetőleg még több! Milliós, meg nem érdemelt „menedzseri jutalmak” kiosztására került sor már oly sokszor. Három nap után – mert ugye eddig tart a csoda – feledésbe merül minden és semmi sem történik. Mintha kevésbé lennénk érzékenyek a rosszra! A rossz bizonyos fajtáit mintha elfogadnánk és természetesnek tartanánk. Vagy fogékonyak lettünk a rosszra? Szinte megbékéltünk a gondolattal, hogy ez így van, így létezik, de nem teszünk ellene semmit. Másnap pedig még ráteszünk egy lapáttal. Hát ennyire lezüllöttünk?…
Egyetlen napilapunk a szombati kiadások „Szalon” című rovatában már több héten keresztül teret ad annak a vitának, hogy „Ki a magyar?”. A hozzászólások nagyon sok szempontból vizsgálják a magyar identitástudatot, a népesség szaporulatát, szociológiai összetételét, a kitörési lehetőségeket és bizony rámutatnak mikrotársadalmunk hibáira is. Vitathatatlanul sok értékes és megfontolandó helyzetértékelés, analízis és javaslat látta meg a cikkekben a napvilágot a kultúra, oktatásügy, szociológia és a bennünket legérzékenyebben és általában is érintő problémák terén. Azonban egyik sem foglalkozott a fent említett problémák általános vizsgálatával – mi az oka mindennek, miért sokasodnak a rossz dolgok és hírek és miért tűnik el a jó, a követendő példa? Miért kap teret a negatív gondolkodás és miért van kevesebb pozitív szemléletű, felemelő dolog?
Mindezt ugyanis nem lehet pl. a szólásszabadság elvével és akár az emberi jogok betartásával megmagyarázni. Mintha a semmittevő nihilizmus felé sodródnánk, alábbadva, lerombolva az olyan időtálló, tehát konzervatív értékeket, mint az igazmondás, az erkölcsös élet, az embertárs megbecsülése, a család szeretete stb. Talán hatalmába kerít bennünket a relativizmus, a trágárság, az intoleráns viselkedés és a mammon? Mert mindent szabad? Mi ez? Egy elfajzott neoliberalizmus? Vagy talán a frankfurti marxizmus kozmopolita balliberális ága? Vagy az „utánam a vízözön” ismert folyamata? Talán az egyházak népnevelő kudarca? Nem tudom!
Bizonyos társadalmi témák kezdenek tabuvá válni. Vannak témák, amelyek úgymond érinthetetlenek ebben a neoliberális felfogásban. Egy igazi demokrata számára azonban ez nyomasztó, nem elfogadható. Nem lehet elfogadni az olyan támadó reakciókat sem, amelyek jogos kritikák során és után keletkeznek. Ha valaki egy rajtacsípett bűnözőre, legyen az bárki, pl. cigány (roma?), azt mondja, hogy az egy gazember és bűnöző, akkor ne azt kapja vissza a médiumokból sem, hogy „te egy cigánygyűlölő rasszista vagy!”. Ugyanúgy nem lehet „leantiszemitázni” azokat, akik rajtakaptak valakit, hogy pl. csalt és lopott, legyen történetesen akár zsidó az illető. A tolvaj – az tolvaj és gazember, bármilyen faji, nemzetiségi, társadalmi, etnikai, stb. csoportba tartozik. Nevén kellene nevezni a dolgokat – minden hátsó szándék nélkül. Az a szlovák ember, aki magyar szomszédjára rábizonyítja, hogy gazember, az ne legyen magyarellenesnek kikiáltva. Legyen ez érvényes ugyanúgy visszafelé is. Ugyanis: az az ember, aki egy tisztességes zsidót igazságtalanul és alaptalanul vádol, meghurcol, megszól azért, mert zsidó – legyen antiszemitának nyilvánítva – megint minden hátsó szándék nélkül.
Dominálnia kellene a társadalomban az erkölcsnek, a humánus felfogásnak, a jónak. Ugyanis a rossz csak rosszat szül – tehát elhatalmaskodik. Vissza kellene állítani a jó igazi megbecsülését, mert a rosszat nem lehet még nagyobb és több rosszal legyőzni. A rosszat legyőzni csak jóval és humánus, de mindamellett kemény szigorral lehet – ezért kellene fordítani a dolgok menetén, mert különben katasztrófába rohan a világ. Az anyagi javak világollója nagyon szétnyílt: a szegény még szegényebb lett, a gazdag pedig még gazdagabb. A pénz lett az úr, ezáltal pedig valójában a bankok és más pénzintézetek igyekeznek irányítani a világot. Hangsúlyozni kellene a jót, nem csak a saját életünkkel és cselekedeteinkkel, hanem az óvodáktól kezdve az iskolákban, sajtóban és az elektronikus médiumokban is. A magyar családot bizony belülről kellene (lelkileg is) gyógyítani. Meg elkelne egy-két nemzeti gerincerősítő intézkedés is, amely kiállta az idő és a történelem próbáját…
Ne az legyen a főhír, hogy valakit meggyilkoltak, hanem kerüljön előkelő helyre a híradásokban a társadalmi pozitív gondolkodás, például az, hogy csökkent a válások vagy a bántalmazott nők és gyerekek száma, ma kevesebb volt a halálos baleset és kevesebb lakásba törtek be, mert a rendőrség szilárdan tartja magát a rendőri etikához és a bíróság pedig nem korrumpált – gyorsan és igazságosan elítéli a bűnözőket. Hogyan higgyen valaki a bírói függetlenségben és igazságosságban, amikor köztudottan korrumpáltak a bíróságok és a bírák, akár azzal is, hogy „elvtársi” kapcsolatokat ápolnak az alvilággal? Lassan nincs esti film terror, gyilkosság nélkül – ez a felnőtt belsőt is rombolja, nem csak a gyerekét. Mikor lesz értéke az adott szónak, a jótettnek és nem lesz már igaz az, hogy „minden jótett elnyeri méltó büntetését”? Bárhogyan is tagadjuk, minden embernek szüksége van a pozitív világszemléletre, a jó megbecsülésére – még akkor is, ha ezt egyesek egyenesen tagadják. Senki sem születik rossz embernek. Azzá csak az élete folyamán a nevelés, a körülmények és a rossz példák hatására válik. A jó nem jön csak úgy magától, azt akarni és tenni is kell!
A magyar nyelvnek csodálatos a szerkezete. Néha egy betű is elég, hogy bizonyos pozitív értelmezéseket teljesen negatívvá változtasson és fordítva. Így van ez két fogalmunkkal is: a gazemberrel és az igaz emberrel is. Csak egy „i” betű a különbség és pestiesen szólva „mecsoda különbség” van a kettő között! El kellene érni, hogy a „gaz” ember az gazember legyen. Az „igaz” ember pedig legyen igaz ember! Ha ez az erkölcsi megújhódás nem megy végbe a világban, semmi jót ne várjunk! Ha a rossz és a gonoszság ideiglenesen győzni fog, tragédiába sodorhatja a világot. Majd miután az erkölcsi lezüllés mélypontján mindent tönkretett, az emberiség lassan újra észhez tér. A jó fogja átvenni újra az uralmat – megint addig, amíg az emberiség nem ad teret újra a rossznak és a gonosznak.
A fenti megállapítások fokozottan érvényesek a könnyebben sebezhető mikrotársadalmakra, mint pl. a nemzeti-, vallási- és etnikai kisebbségek. Mindennemű bajaink egyszeriben kisebbek lennének, ha „máshogyan” viselkednénk, élnénk, dolgoznánk. Nem túlmoralizálva a dolgokat (mert ez pont az ellenkezőjét válthatja ki), hanem rámutatva az egyenes beszédre, a tisztességes haszonra és a tisztességes üzletelés lehetőségére, a családi nevelés fontosságára, vagy akár az embertárs tiszteletben tartására is. Legalább viseljük el egymást békében, ha már „nem szeretjük felebarátunkat, mint önmagunkat”!
Arra a kérdésre pedig, hogy „Ki a magyar?” legszívesebben egy idézettel felelnék: „Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan”. Na, itt kéne az egészet kezdeni!
Agárdy Gábor, Felvidék.ma
