34805

A „Ki a magyar?” vitához született eddigi írások már sokat foglalkoztak a feltett alapkérdéssel, nagyjából hasonló eredményre jutva.

Magyar az, aki annak tartja magát, függetlenül attól, hogy milyen iskolába járt vagy jár, milyen nyelven beszél barátaival és rokonaival, és milyen pártra szavaz. Ebben a cikkben a sokszínű szlovákiai magyarság és tagjainak kapcsolatát boncolgatva arra próbálok rámutatni, milyen folyamatok vezetnek a csoport létszámának folyamatos csökkenéséhez.

Közösségünk egy része olyan emberekből áll, akik számára természetes a magyar nyelvhez és kultúrához való ragaszkodás. Őket nézve talán furcsa is a szlovákiai magyarság megszűnéséről vagy megmaradásáról elmélkedni. Sem az állam, sem más nem tudja őket közvetlenül arra kényszeríteni, hogy feladva gyökereiket, gyerekeiket szlovák iskolába írassák, vagy szlovákul kommunikáljanak velük.

Mások ezt viszont mégis megteszik. Hogy korántsem egyedi jelenségről van szó, arról a statisztikák mellett a személyes tapasztalatok is bőven szolgálnak példákkal. Szinte minden szlovákiai magyarnak van olyan rokona, aki szlovák iskolába jár, és olyan ismerőse, akinek bár mindkét szülője magyar, mégsem tud magyarul.

A két csoport igényei és céljai nem egyformák. A nemzetiségükhöz ragaszkodó „kemény mag” tagjai igénylik a magyar nyelvű kultúrtermékeket, a magyar nyelv közéletben való használatát, a magyar oktatást – az „elszlovákosodók” nem, vagy nem feltétlenül. Ők is magyarok, nem lehet kizárni őket abból a közösségből, amelyhez tartozónak vallják magukat. Erkölcsi kérdést sem szabad csinálni abból, ki hogyan éli meg magyarságát és miért – minden élettörténet más, az egyéni döntéseket azok hátterének ismerete nélkül nem lehet értékelni. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy az elszlovákosodás nem csak az egyénre magára van hatással, hanem magára a közösségre és annak más tagjaira is.

Egyrészt az elszlovákosodók csoportja csökkenti a magyarság létszámát és súlyát. A szabályt erősítő kivételek ellenére gyermekeik már nagy valószínűséggel nem tartják magukat magyarnak, megtéve az utolsó, a közösségtől való elszakadást jelentő lépést. A statisztikai fogyáson kívül van az elszlovákosodásnak egy másik hatása is: közvetlenül korlátozza a kemény mag tagjainak lehetőségét kultúrájuk megőrzésére. Vannak magyar többségű falvak, ahol gyerekhiány miatt szűnt meg a magyar iskola, utazásra kényszerítve a magyar oktatásra vágyókat, miközben a szlovák iskola virul. A szlovák újságot olvasók a magyar újság piacát szűkítik, a hivatalokban szlovákul beszélők mások számára teszik elérhetetlenné a magyar nyelvű ügyintézés lehetőségét. Ilyen és ehhez hasonló példák alapján nem nehéz belátni, hogy a beolvadók döntése mások döntési lehetőségeit is befolyásolja, nehezebbé téve számukra is kultúrájuk, identitásuk megőrzését. Nem csupán magánügyről van szó, komoly közérdek fűződik hozzá. Ez az, ami legitimációt ad arra, hogy a közösség fennmaradása érdekében az asszimilánsok döntéseit firtassuk, illetve befolyásoljuk.

A hangsúly természetesen a módszereken van. Az elszlovákosodás mint egyéni döntések sorozatán alapuló tömeges jelenség megértéséhez fontos tudatosítanunk annak okait. A nemzetiségváltás önmagában természetes jelenség, minden társadalomban jelen van. Amiben a mi helyzetünk más, az a folyamat tömeges jellege és egyoldalúsága – sokkal több magyar válik szlovákká, mint fordítva. Az állam ezt nem közvetlen kényszerítéssel, hanem a szabad identitásválasztás feltételeinek torzításával éri el. Ezek részben jogi úton valósulnak meg, például a magyar nyelv használatának korlátozásával. Másik része politikai-gazdasági jellegű, ilyen a magyar régiók gazdasági ellehetetlenítése által kiváltott belső migráció, vagy a szlovák nemzetiségű személyek előnyben részesítése a közigazgatásban. Ide tartoznak egyes társadalmi konvenciók is, mint például az, hogy a szlovák nyelv ismerete mindenki számára kötelező, a magyar nyelv szlovákok általi megtanulása viszont majdhogynem „elnyomással” egyenlő, ezért vegyes közegben a kommunikáció döntően szlovák nyelvű kell, hogy legyen, még ha a magyar anyanyelvűek vannak is többségben. És ide tartozik az a jelenség, amikor egyesek vélt és nem valós előnyökért cserébe választják a szlovák iskolát vagy a szlovák nyelvet – bár kívülről nézve irracionális döntésről van szó, nagy számuk mutatja, hogy nem beszélhetünk egyszerű egyéni tévedésről, inkább irányított (ön)becsapásról.

A fenti szempontok nyilván összefüggnek, sokszor alakul át a jogi, államilag szankcionált norma társadalmivá, és viszont. Vannak ugyanakkor ezzel ellentétes irányban ható folyamatok is: két nyelv, két kultúra közvetlen ismerete számos helyzetben jelent egyértelmű előnyt, ahogy azt számos magyar iskolát végzett értelmiségi, vállalkozó vagy munkavállaló tudja tanúsítani.

Az elszlovákosodás folyamata sokak szerint megállíthatatlan, ha azonban megértjük, hogyan működik, egyben azt is látjuk, mit lehet tenni ellene. A cél az identitásválasztás – mely alapvető emberi jog – egyenlő feltételeinek biztosítása. Ehhez pedig az szükséges, hogy a kulturális, oktatási, gazdasági, nyelvhasználati, szociális és hitéleti kérdésekben a magyar nemzetiség és kultúra választása ne hátrányt jelentsen. Jelenleg ez nincs így. Hogy hogyan és miért nincs így, azonban nem egyszerű kérdés. Az állam ugyanis nem feltétlenül tudatosan, központilag alakította a feltételeket jelenlegi formájukra. Bár az irány adott, a részletek sokszor véletlenek összjátékának, nem tudatos tervezésnek az eredményei.

A szlovákok nagy része teljesen értetlenül állna az előtt az állítás előtt, hogy az identitásválasztás szabadsága nálunk korlátozott. Hasonlóan gondolja ezt a magyarok egy része is, többségük viszont pont ellenkezőleg, egy összeesküvés áldozatának tartja magát, ahol minden szlovák tudatosan a magyarok elpusztítására tör; nehezen tudják ugyanakkor konkrét példákkal megmagyarázni, hogyan is megy végbe ez a folyamat az ő esetükben. Márpedig ha egymást sem tudjuk meggyőzni erről, hogyan várhatnánk el a szlovák közvélemény megértését?

Megmaradásunk kulcsát abban látom, hogy tudatosítsuk az identitás-választás szabadságának korlátozóit, és változtassuk meg azokat. Tudom, könnyebb ezt leírni, mint megtenni, de az alapos felmérés, helyzetünk pontos ismerete nélkül nincs előrelépés. Ha pontosan meg tudjuk fogalmazni, milyen hátrányok érnek bennünket, és hogyan szeretnénk ezen változtatni, azzal nagy lépést tettünk a megoldás és a hozzá szükséges meggyőzés irányába.

Ami a megvalósítást illeti, látnunk kell, hogy a kisebbségek helyzete sehol sem rózsás Európában. A finnországi svédek, a belgiumi németek, a svájci olaszok száma is csökken. Ugyanakkor sok más kisebbségi közösséghez képest a szlovákiai magyarság jobb helyzetben van. Létszámát, politikai súlyát, intézményeit, értelmiségi rétegét tekintve nem sok hozzá mérhető kisebbség van Európában. Bár a polgári öntudatunkkal kapcsolatban divatos kritikusnak lenni, az utóbbi két év fejleményei részben erre is rácáfolnak. Úgy tűnik, számos olyan értelmiségi és civil aktivista, átlagember és vállalkozó van közösségünkben, akinek fontos a megmaradásunk, és aki tenni is hajlandó ezért a maga módján és lehetőségeihez mértem. Úgyhogy a kérdést úgy is feltehetnénk, hogy kinek sikerülhet ez, ha nekünk nem?

Az elmúlt húsz évből nem sok sikerélményt tudnánk felsorolni közösségünk megmaradásának biztosítása szempontjából. Ugyanakkor van számos dolog, amivel még nem próbálkoztunk, vannak tehát bőven tartalékaink. Hogy ez mire lesz elég, azt senki nem tudja megmondani. Én személy szerint bízom benne, hogy az utóbbi időben elindult kezdeményezések biztosítani tudják azt a pluszt, amivel a fent jelzett problémahalmaz kezelhető. Az pedig egyértelmű, hogy az elszlovákosodás megállításáért, a kisebbségi jogok bővítéséért, az identitásválasztás szabadságáért tett lépések sohasem haszontalanok: a helyzet általuk mindig jobb, mint nélkülük lenne.

Fiala János, www.kerekasztal.org
A szerző a Szlovákia Magyarok Kerekasztala jogi munkacsoportjának tagja és a Harvard Law School doktoranduszhallgatója

Felvidék.ma