Huszonhárom évvel ezelőtt leomlottak a diktatúra falai. Egyetemi diákok kezdeményezésére színészek, környezetvédők, értelmiségiek és keresztény ellenállók összefogásával 1989. november 17-én a csehszlovák egypártrendszer és tervgazdaság véglegesen elveszítette létjogosultságát.
A rendszerváltás véráldozatok nélküli, gyors és viszonylag egyszerű folyamat volt. Szinte bársonyosnak mondható. Az új rendszer kialakulása viszont nehéz, összetett és ellentmondásokkal teli küzdelemnek bizonyult. Mára közhellyé vált: a szabadság, a szabad társadalmi rendszer leginkább a lehetőségek szabadabb alkalmazásával és vállalásával azonosítható. Huszonhárom év alatt megtanultuk: a szabadság önmagában nem jelent semmit. A szabadságot az emberek alakítják és élvezik, de ugyanúgy emberek tehetik tönkre és nyomhatják el azt. A jó és a rossz ma is vívja örök harcát, a társadalmi rendszerek minősége határozza meg, a két emberi tulajdonságból inkább melyik érvényesülhet. A szabadság minősége rajtunk múlik.
Huszonhárom évvel a rendszerváltás után láthatjuk, Szlovákiában a szociális olló egyre nyílik, a társadalmi különbségek egyre nagyobbak. Az alkotmány elvi egyenlősége mellett nem beszélhetünk őszintén egyenlőségről akkor, ha akadnak néhányan olyanok, akik magánrepülőgépüket felhasználva kedvük szerint ebédelnek ugyanazon a napon Párizsban, majd vacsoráznak Rómában, míg mások, a többség az említett vacsoraköltségből tartja el egy hónapig családját. Nincs ez így rendjén, bár fenntartom, nem a magánrepülőgépet kell irigyelni, hanem az éhbérért dolgoztatók rendszerét kell megváltoztatni.
Nem beszélhetünk egyenlő szabadságjogokról akkor sem, ha a külföldön élő szlovákok szabadon válhattak kettős állampolgárrá, míg a szlovákiai magyarok számára ez a lehetőség nem adatik meg. Gyakran halljuk ebben az országban: szlováknak lenni jó, érezzük viszont, magyarságunkat minden szinten vállalni nehéz. Huszonhárom évvel ezelőtt a kérdés másként hangzott: szabadnak lenni jó, elnyomásban élni nem lehet. Az elnyomás ellen minden rendszerben, minden körülmények között lázadni kell. Aki ezt nem tudatosítja, és nem teszi, az elveszik. A lázadás nem öncél, hanem eszköz egy jobb, igazságosabb, vállalhatóbb életért, amelyben mindenki – államhatároktól függetlenül – jól érezheti magát szükségtelen lemondások és áldozatok nélkül is.
1989 novemberében társaimmal együtt egyetemistaként idealisták és kissé naivak voltunk. Másképpen forradalmat nem is lehet kezdeményezni és sikerre vinni. A múló idő a naivitást tapasztalatokra váltja, ami kétségkívül csökkentheti a tettrekészséget. Az idealizmus, az más, szerintem genetikailag kódolt. Az idealista jóra törekszik, élete végéig valahol belül forradalmár marad. Huszonhárom év után, korra való tekintet nélkül, ismét szlovákiai magyar idealisták kellenek…
Berényi József, az MKP elnöke
{iarelatednews articleid=”36594″}
