Advent első vasárnapján indult a Kárpát-medencei református rádiók Adventi gondolatok című közös adventi műsora. December 23-án Fazekas László, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke osztotta meg adventi gondoltait a hívekkel.
A hanganyag meghallgatható a Sola Rádió http://refradio.eu/radio/sola/ honlapján, de írásos formában alább is olvasható.
Az adventi időszakban élve mindig eszembe jut egy kedves kis történet egy édesanyáról és gyermekéről. Az édesanya épp az adventi koszorú gyertyáit gyújtotta meg, amikor gyermeke a gyertya fényébe merengve megkérdezte:
• Miért kellett olyan sokáig várni a gyermek Jézusra?
• Minden szépre többnyire várni kell – felelte az anya. A szépnek idő kell a növekedéshez. Például amíg egy gyermek megszületik. Abban az időben az emberek sokáig vártak a gyermek Jézus megszületésére. Mikor jön már végre? – kérdezték. Mária, az édesanya is több hónapig várt, amíg világra hozta gyermekét.
• Rám is olyan sokáig kellett várni? – kérdezte a gyermek.
• Igen, természetesen.
• Ezért is lettem akkor olyan szép neked és nekem is örülték?
• Nagyon örültem! – mondta az anya.
A gyermek ekkor a gyertyalángba tekintve mondta:
• Együtt várni nem is olyan rossz!
A várakozás mindig megpróbálja az embert. Minden nap, hét, hónap és év lehet adventje valaminek. Kicsiny életünkben is egymást követik az adventek, amelyek hol örvendetesek, hol keservesek. Gyermekeink születése, az első bizonytalanul tipegő lépések, az első kimondott szó, a később tapasztalt áldások – mind-mind advent. De ugyanígy megérkezhet a betegség, a csapások, az anyagi romlás, életünk „nem szeretem” ideje, amely szintén hoz újat – szomorút.
A sok adventből, a sok megérkezésből a keresztyén szóhasználat kiragad egyet, és odaállítja valamennyi fölé: a Krisztus adventjét. Ez az igazi advent, amelyiknek a folytatása és beteljesedése: a karácsony.
Isten népe nagy várakozással tekintett a Megváltó érkezése elé. Viszont a mindennapok terhe alatt megkopott a váradalom indulata. Bár az ézsaiási prófécia ott zsongott bennük – „A nép, amely sötétségben jár, lát nagy világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttük!” (Ézs 9,2) – még sem tudott ez a mindennapok folyamán úrrá lenni a hangulatukon. Csüggedés és keserűség, sok esetben közömbösség és céltalanság volt életük jellemzője.
S majd csöndesen, szinte váratlanul teljesedett be Isten ígérete. Az első karácsonykor senki sem várta, hogy az Isten évszázadok óta hirdetett akarata válik valóra. Isten ugyanis hidat készített az Ő mennyei országa és az ember világa között. Már annyiszor és olyan sok mindennel próbálkozott. Most a legdrágábbat adta: Jézust. Gerhardt Pál a 328. dicséretünkben nagyon jól megfogalmazza Istennek ezt a lehajlását:
Irgalommal szánva minket,
Nagy jósága ránk tekintett,
S ördögcsalta bús szívünket
Mennymagasból látni jött.
A karácsony azt jelzi, hogy kiteljesedett az, ami által Isten megmutatja véghetetlen szeretetét: lehajlott az emberhez, szinte kérve arra, hogy válassza azt az életet, amelyre eleve vágyik mindenki.
Világunkban szemtanúi vagyunk annak, hogy hogyan hatalmasodik el az emberen a bűn, mennyire nem vagyunk urai sem önmagunknak, sem a reánk bízottaknak, és hiába próbálkozunk törvényt törvényre halmozni, a helyzet egyre rosszabb.
Jézusban a menny békessége jött el a földi világ békétlensége közé. A mennyei világ rendje lett láthatóvá a földi élet rendetlenségében. Az Isten szeretete költözhet az emberi rideg szívek szeretetlenségének helyébe. Mindnyájan ezt várjuk, és várakozásunkban nem vagyunk egyedül, mert „tudjuk, hogy az egész teremtett világ, egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig” (Róm 8,22).
De azt is tudjuk, hogy mindenki ítéletet mond ki maga fölött, aki figyelmen kívül hagyja az isteni szeretet testet öltött Jézusának iránymutatását. Ahhoz tehát, hogy mindennapjaink adventjeinek legyen karácsonyi beteljesedése, s minden ajándék lehessen számunkra, az kell, hogy komolyan vegyük nemcsak Krisztus első, hanem második, dicsőséges eljövetelét is. Kálvin János is erre tanít, amikor azt mondja: „Ne habozzunk azért az Úr eljövetelét, mint a legörvendetesebb dolgot nemcsak könyörgéssel, hanem sírással és sóhajtozással is kívánni. Eljön ugyanis a mi Megváltónk, hogy a mindenféle bajoknak és nyomorúságoknak mérhetetlen örvényéből kiszabadítva, az életnek és az Ő dicsőségének boldog örökségébe vezessen bennünket.”
Ennek az adventi várakozásnak és a karácsonyi beteljesedésnek akkor van értelme, ha vágyakozunk életünkben is Annak a szeretetére, Aki megtaníthat bennünket a céltudatos, értelmes, egymás felé forduló életre. Gyermekek, felnőttek, idősek, az élet szűk ösvényeit, vagy széles útjait járók, alacsony, vagy magas poszton lévők: várakozzunk a beteljesedésre.
Mert együtt várni nem is olyan rossz.
Reformata/Felvidék.ma
