Január 21-én Komárom vendége lesz Jókai Anna Kossuth-díjas író- és költőnő. Tarics Péter interjúja a 80 éves Jókai Annával.
A találkozóra a Magyar Kultúra Napja tiszteletére, a Széchenyi István Polgári Társulás és a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület szervezésében kerül sor. Jókai Annával baráti beszélgetést, felolvasóestet, dedikálással egybekötött könyvbemutatót szerveznek. Az esten – amelyre 2013. január 21-én, hétfőn, 17.00 órai kezdettel kerül sor a komáromi Selye János Gimnázium dísztermében – közreműködik Dráfi Mátyás Jászai Mari-díjas Érdemes Művész. A találkozó házigazdája, Tarics Péter, aki ennek kapcsán készített születésnapi interjút Jókai Annával.
– Kedves Anna! Felbecsülhetetlen értékű az a szeretet, amely a közelmúltban körülvette önt. Ezt bizonyítja az a szép kivitelezésű könyv is, amely 80. születésnapjára jelent meg az ön mintegy kétszázötven híve, olvasója, barátja, tisztelője tollából, „A szeretet túlcsordulása” címmel. Emellett az ön minden írását áthatja a mélységes hit és szeretet. Valóban túlcsordult a szeretet?
– Igen, túlcsordult. A lelke mélyén mindenki simogatásra vágyik, és nem elég csupán, hogy az ember szívében és lelkében túlteng a szeretet, adni kell belőle. Úgy kell adni, hogy minden barátnak jusson belőle egy csepp, több csepp, sok csepp. Bennem nagyon sok szeretet van, és mindig arra törekedtem, hogy megosszam másokkal, adjak belőle másoknak is. A szeretet túlcsordulását tapasztaltam meg abban a csodálatos könyvben, amit az Éghajlat kiadó adott ki 80. születésnapomra, s amelyben mintegy 250 barátom, hívem, olvasóm köszöntött engem: megosztották velem, sugározta felém a szeretetüket. A bennünk élő örök gyermek visszavágyik az anya ölébe, abba a biztonságba, amit a szeretet öle ad számára. Úgy gondolon, hogy az író egyik legfontosabb küldetése, hogy ezt feltárja, megmutassa, s hogy segítsen másoknak elfelejteni a mindannyiunkat gyakran érintő és megkeményítő önzést. Tudnunk kell azt is, hogy utolsó pillanatainkban nem marad más, csupán az a szeretet.
– Az elmúlt évtizedek alatt írt verset, novellát, regényt. Nézete szerint melyiknek volt/van a legerősebb hatása?
– Legkedvesebb műfajom a novella, de tisztában vagyok azzal, hogy a regény az a műfaj, amelynek a legnagyobb hatása van a magyar emberekre, a magyar társadalomra. A regény sokkal tovább él az emberek lelkületében, emlékezetében, mint a novella. Legkedvesebb és egyben első novellám a „Magyar óra”, amelynek valóban majdnem olyan hatása volt, mint egy regénynek, hatására országszerte megmozdultak az emberek. A regények közül a „Napok” és a „Ne féljetek!” című művemnek volt talán a legnagyobb hatása, ez utóbbi huszonkét kiadásban jelent meg.
– Sohasem tagadta meg tanár mivoltát. Miként érvényesült ez írói munkásságában?
– Művész- és íróemberre, illetve a mi munkánkra nagyon érvényes József Attila mondása, miszerint „…nem középiskolás fokon szeretné népét tanítani.” Valóban így van, hiszen a magyar népet nem iskolai szinten, hanem sokkal szélesebb körben szeretném tanítani. Nem kioktatni, hanem óvatosan tanítani, nevelni. Valóban, több művemben érződik az, hogy tanár is vagyok, ezt azonban soha nem kívántam megtagadni. S talán jót is tett egy-egy regényemnek, ha egy kicsit „tanítani” is akartam általa.
– Ön megélte az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot, s a megtorlásokat egyaránt, s a nagy elhallgatások idején is tetteiben, műveiben felvállalta a könyörtelen őszinteséget. Nem félt a következményektől?
– Nem az a bátor ember, aki nem fél, hanem az, aki fél, és mégis meg meri tenni azt, amit tiszta lelkiismerete szerint meg kell tennie. Én is ezt tettem 1956-ban és a megtorlás idején. Szerencsémre megtaláltam azokat a stíluseszközöket, amelyek segítségével kimondtam az igazat 1956-ban és az azt követő időszakban. A már említett „Napok” című első novellám példádul erről szól.
– 1998-ban, amikor megjelent „Ne féljetek!” című hatalmas sikerű regénye (tíz év alatt 22 kiadást ért meg), fogadalmat tett, hogy nem ír többet, mondván: ebben a műben minden benne van. Ez a fogadalom 2007-ig tartott, amikor megírta „Godot megjött” című regényét. Hiányérzete volt?
– Igen. 2006-ban olyan szörnyű és hihetetlen dolgok történtek Magyarországon, amelyek „megindították” a lelkemet, újra cselekvésre, írásra ösztönöztek. Meggyőződésem volt, hogy meg kell fogalmaznom azokat a csapdahelyzeteket, amelyekbe a magyarság beleeshet. Egyúttal reményt szerettem volna adni az emberek számára: az Isteni Gondolat igenis megjött ebbe a világba, s csak rajtunk, embereken múlik, miként sáfárkodunk vele, hogyan kamatoztatjuk azt a saját magunk, a magyarság és az emberiség számára. Sokan azt mondták erre a regényemre, hogy a legfilozofikusabb művem, illetve hogy ez a modern „ember tragédiája”.
– Gondolom, a 2006-ban történtek alapján fogalmazódott meg „Krónikásének 1956-2006″ című verse is…
– Igen. Ebben a versben a már említett csapdahelyzetekre szerettem volna felhívni a magyarság figyelmét. Aki ugyanis átélte, megélte a 2006-os eseményeket, annak egyértelmű, hogy e vers sorai a magyarság fájdalmát és igazát kiáltják világgá. De reménységet is próbáltam megfogalmazni, például a következő gondolattal:
„Ötvenhat lyukas zászlaján
nem lesz több ragtapasz
újra-hímzett címerünk
középtájt maga a vigasz.”
– Mit jelent önnek az írás?
– Önnevelést jelent. Az írással önmagamat is szeretném nevelni, illetve magasabbra emelni. Nekem az írás olyan kérdezz-felelek feladat, feladvány, feszültség, komoly játék, amelyben önmagamat kérdezem.
– És a magyar nyelv?
– Szerelmesen ragaszkodom drága magyar anyanyelvemhez. Ezt mi sem bizonyítja az, hogy évtizedek óta ezen a gyönyörű nyelven írok, alkotok, s amikor lehetőségem volt nyelvet, hazát cserélni, nem tettem meg. Szeretni kell gyönyörű anyanyelvünket, s a lelkünk legmélyén érezni az általa képviselt tiszta forrást. Ezt a legszebb, páratlanul csodálatos nyelvet méltó módon kell átadni gyermekeinknek.
– Mit szeretett volna mondani a nagyvilágnak az Éhes élet című, 2012-ben megjelent legújabb regényével?
– Az ember éhségben éli le az életét. Van, aki az életéhségbe öli magát: hajhássza a pénzt, mások a gyereküket nem tudják elengedni. Nagyon erős készség a szexuális éhség, a „zabálás”, és pusztító lehet a hataloméhség. A lelket eltorzító hataloméhség mellett ott van a sikeréhség, amely szintén felzabálja a személyiséget. S persze nem feledkezhetünk meg az istenéhségről sem. Ez az egyetlen, amit nem pusztítani, irtani kell magunkban, hanem felkelteni. A sor folytatható. Hamvas Béla gondolata jut eszembe, aki szerint minden ember éhségben éli le az életét… Igen, életéhség, istenéhség, az utóbbi csak növekszik az élet múlásával. Talán úgy van ez, mintha Isten kiharapna egy darabot életünk kenyeréből, s ez az a darab, ez az az Isten alapú vagy alakú hiány, amit annyira keresünk. Aztán a végén meg is találjuk. Az „Éhes élet” tizenkét hónap alatt játszódik, szabadvers-szerű hónapjellemzésekkel. Minden szereplőnek megvan a „belső hangja”, amely nem harmonizál azzal, amit csinál, inkább egyfajta önvizsgálatnak tekinthető. Ez a családregényem az éhes és nem az édes életről szól.
– Az „Éhes élet”-et olvasva azt tapasztaltam, hogy intenzív, könyörtelenül őszinte jeleneteket tartalmaz. Sőt: úgy érzem, szerkezetében hasonlít a „Ne féljetek”-re. Jól gondolom?
– Talán igen. Az „Éhes élet” történetének a végén beáll ugyan az isteni béke, ám ez csak pillanatnyi csend, ugyanis az élet szakadatlan küzdelem a halálig, az ember mindvégig harcol önnönmagával.
– Fog még regényt írni nekünk? Van még mondanivalója?
– Igen, van. Most már azonban óvatosabban fogalmazok a tekintetben, hogy írok-e még regény, vagy nem. Mindenesetre, ha Isten segít, és néhány esztendőt kapok még, a következő években szeretnék egy memoárt írni, amelynek az „Átvilágítás” címet adom majd, s amelyben megírnám a butaságokat, tévedéseket, hibákat, szerelmeket, csalódásokat, magát a családot. Nem lesz könnyű az igazat mondani, de csak őszintén érdemes írni.
– Számtalan komoly elismerés tulajdonosa: Kossuth-díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje és Nagykeresztje, József Attila-díj, Magyar Örökség-díj, Arany János Nagydíj, Magyar Kultúra Lovagja, Prima Primissima-díj két kategóriában, „Hazáért 1956″, Árpád-pajzs, Budapest, Józsefváros és a VII. kerület díszpolgára és sorolhatnám. Egyszer azt nyilatkozta, hogy a díjak jogot adnak a véleménynyilvánításra. Hogy érti ezt? Mit jelent önnek a kitüntetés?
– Hazudik, aki azt mondja, hogy nem örül a kitüntetésnek, a nyilvános elismerésnek. Természetesen én is örülök a kitüntetésnek. Számomra az öröm mellett azonban az is nagyon fontos, hogy az elismerést kitől, mikor és miért kapom. Ez egyben azt a tudatot is erősíti bennem, hogy akik engem elismernek, kitüntetnek, azoknak mindig meg kell hallgatni a véleményét.
– Véleménye szerint mi a legfontosabb teendője ma a magyarságnak, beleértve a felvidéki magyarokat is?
– Bennem mindig nagyon erős volt a vonzódás az elszakított magyar nemzetrészeken élő honfitársaim iránt. Ezeken a területeken az összetartozás tudatát úgy kell megélni, hogy mindenki érezze. Következetesen kell képviselnünk önmagunkat. El kell érni azt, hogy a határon túli magyarok ne csak az ünnepnapokon, szép műsorok alkalmával és nemzeti ünnepeken érezzék az összetartozás-tudatot, hanem a mindennapi életben is.
– Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést.
Tarics Péter, Felvidék.ma
