Négy éve tartó törés terheli a szlovákiai magyar társadalmat, nyugtalanítja a felvidéki magyar lelkeket. Meg vagyok róla győződve, hogy ez a folyamat civilizációs küzdelem-volta mellett megmaradásunk alapkérdése is.
Az egyik oldalon vannak azok, akik nemzetinek tartván magukat egyedi kulturális, történelmi és emberi értékeink továbbélésében, az ezekre alapozott jövőben, s önszerveződésünk magasabb szintre emelésében látják megmaradásunk zálogát.
A másik oldalon azok állnak, akik valamiféle furcsa, Európában sehol nem sikeres, hamis önfeladó filozófiával operálva, mindenben a többségi nemzet érzékenységét szem előtt tartva próbálnak meg egy önfeladó hozzáállást modernizációs újításként eladni.
Fontos ezt megfogalmazni, annak tudatában is persze, hogy ez nem a teljes igazság. A teljes igazsághoz ugyanis az is hozzátartozik, hogy ezt a versengést az egyéni- és csoportérdekek érvényesítésének esélyei is befolyásolják. Magyarán: az első, a nemzeti csapat jobbára az értékek elsőbbségét hangsúlyozza az érdekek érvényesítése előtt, míg a második az érdekek érvényesítésének minden áron való sikerességére helyezi a fő hangsúlyt.
A versengés nem korrekt. Annál inkább nem, mert – kisebbségi körülményekről lévén szó – a versengést deformálják a többségi nemzet és a többségi nemzet által uralt állam hatalmi szerveinek aktivitásai. S mivel a többségi nemzet érdeke, hogy a másodikként jellemzett csoport legyen sikeresebb, igyekszik is olyan játékszabályokat kialakítani, amelyek azt a csoportot részesítik előnyben. Ők politikai és mediális támogatást is kapnak a többségi nemzet politikusaitól, médiáitól, velük szemben elnézőbbek a többségi nemzet tagjai, ők az üdvöskék, hiszen a többségi érdeket (a kisebbség fogja be a száját és csendben vegetáljon), annak alapfilozófiáját szolgálják. Oda pénz is csurran-csöppen, s még az sem baj, ha egyéni zsebekbe is jócskán jut belőle: annyival is kevesebb marad a valós közösségi célokra. A mechanizmus pofonegyszerű: bár a Fico-kormány érdemben kutyába sem veszi őket, de a kisebbségi kultúrára szánt költségvetési csomagot odaadja nekik – úgymond – autonóm elosztásra. Ők azután a régi(?) normalizációs időket idézve elvégzik a munkát: a pénz jelentős részét a holdudvaruk kapja, amely szervezetek, médiák azután magyarul harsogják mindazt a felvidéki magyar közösséget meggyöngíteni hivatott szöveget, amelyet eddig jórészt szlovákul hallottunk, szlovák nacionalistáktól.
Szomorú kép.
A tét viszont nem csekély. Itt nem csak arról van szó, hogy egy vitában melyik tábor győz, még csak arról sem, hogy bizonyos választásokon a lelkiismeret, illetve a belső iránytű által irányítottak kapnak-e nagyobb társadalmi támogatást, vagy a huszonegyedik századi politikai-mediális mellémasszírozás üdvöskéi.
A tét az, hogy egy kiritikus tömeghez közelítő, kisebbségi körülmények között élő közösség tud-e új energiákat mozgósítani a jövő vonatkozásában, vagy sem. Más szóval: ven-e esélye a túlélésre, vagy nem.
Nem először kerülünk történelmünk során ilyen helyzetbe. Sajnos, számos példát hozhatnánk fel a múltból is, a huszadik századból is. Ássunk azonban mélyebbre, egy nagyon jellemző esetet szeretnék itt, most megragadni: Zrínyi Miklós példáját.
Már 1663 őszén – akkor egyedüliként – átlátott a szitán, s az egyik oldalon a török által szorongatott magyarságban élő illúzióktól, a másik oldalon a Habsburgok általi kétarcú politika által csepegtetett veszélyektől óvott. Mivel szeretném elkerülni a gyanúsítást, hogy Zrínyi szövegét a magam látásmódja szerint értelmezem, ezen a ponton a kor egyik legjobb ismerőjét, Szakály Ferenc történészt idézném, aki Virágkor és hanyatlás 1440-1700 c. munkájában így ír erről: „Zrínyi már 1663 őszén, Az török áfium ellen való orvosságban élesen kikelt a nép és a vármegyék körében terjedő behódolási szándék ellen is. Az 1662. nyári pozsonyi országgyűlés világosabban megmutatta a magyar rendek belső megosztottságát, mint valaha. Zrínyi és követői azonban törhetetlenek maradtak. Hatásukra a magyar nemesség öntudatosodásának sodrában megerősödtek az illetékes nemesi vármegyék is. Visszaszerzett igazgatási pozícióik védelmére bevezették az ún. törökösség fogalmát, amit az országgyűlési végzések hivatalból üldözendő, fő- és jószágvesztéssel sújtandó bűntettnek minősítettek. Törökösség bűnébe esett minden olyan hódoltsági és azon kívüli alattvaló, aki olyan ügyekben, amelyeknek intézésére a magyar fél kizárólagos jogot formált, a törökhöz merészeltek fordulni. De büntetőeljárást vont maga után a megszállókkal fenntartott minden intenzívebb kapcsolat is. A hódoltság feletti magyar-török kettős uralom kiteljesedett, azaz a törökök saját területükön is vereséget szenvedtek a szívós magyar feudalizmustól. Mindez nem vonatkozik a hódoltság szerbek lakta területeire: ott továbbra is a török jogszolgáltatás és közigazgatás döntései maradtak mérvadóak.” (278.oldal)
Az eredmény: janicsárok, egyéni behódolók kikerültek a magyar szállásterületről is, nem is kevesen, de testületileg, közösségileg – a Balkántól eltérően – egyetlen magyar község sem vált muzulmánná. A magyar közösségek kiállták a történelem próbáját, sok közülük bár a harcok során eltűnt a Föld színéről, de a százötven év alatt egy sem adta fel közösségi identitását.
Mindehhez az ideológiát, a szellemi-lelki alapot Zrínyi szolgáltatta. „De mi dolog ez, magyarok, hogy nem csak az őrállótok szavát hallván, hanem magatok szemével is a veszedelmet látjátok, s mégis fel nem serkentek mély álmotokbul? Úgy hallom, a tengeri medve oly bátorságos és gond nélkül való a menykő félelmétől, hogy mikor legjobban dörög is az ég, az mentül magasabb kősziklára felhág és ott édesden aluszik. Avagy talán ilyen biztonságban vattok ti is? Ugy vagyon. Az borostyánfának is irják a naturalisták menykő ellen való bizodalmát; ugy vagyon, azért is adtuk magunkat ennek a fedélnek árnyéka alá, hogy megmaradhassunk. De félek rajta, hogy a Fatum ennek a nemes ágnak az erejét megtompította a mi veszedelmünkre, ezért hervad belső titkos okokbul gyökere. Ha azért okvetetlen bizodalmat nem találunk csak a mezítelen reménségben, szükséges, hogy oltalmat nézzünk magunknak magunk emberségében és vigyázásunkban Isten után. A pacsirták példája adjon okot nekünk a mi magunk bizodalmában, mely ha nem lesz, hiában reménljük szomszédoktul s más idegen barátinktul segítséget. De még az Istentül is tunyául kérni segítséget vétek és bolondság, amint bölcs Demosthenes néha mondja vala: Nam non modo Deus, sed ne amicus quidem rogandus est, ut dormitanti cuiquam aut desidi praesidio sit. [Mert nemhogy az Istent, de még a barátot sem szabad kérni arra, hogy az alvónak vagy renyhének segítségére legyen.]
Magyarok, tinéktek szólok. Ez a rettenetes sárkány, a török, Váradot, Jenőt tőlünk elvette, sok ezer magyar lelket rabságba vitt, sokat a kardnak élivel emésztett meg; Erdélyt, koronánknak egy legszebbik boglárát, felprédálta, zavarta, fejedelmét eltiporta, gázolja nemzetünket, országunkat, mint egy erdei kan a szépen plántált szőlőt. Kérdezkedjetek mostan egymástul, kit illet ez a veszély, kit fenyeget ez a háború? Ha feltaláljuk azt tiszta elménkkel, hogy ez nem mi nyavalyánk, ámbár hallgassunk, bízzuk másoknak jóakaratára oltalmunkat. De ha az oktalan állatok a magok barlangjoknak bántódásáért, a magok kölyköknek elviteleért készek a halált szenyvedni: mennyivel minékünk inkább, kik dicsőséges magyar vérnek maradéki vagyunk, az mi atyánkfiaiért, atyáinkért, anyáinkért, feleségünkért, gyermekünkért, hazánkért meg kell indulnunk, halálra is, ha kévántatik mennünk, mégis legalább bosszut ezen a dühödt eben állanunk.“
Zrínyi tehát egy nagyon nehéz időszakban az önszerveződés fontosságát hirdette, s a töröknek, Habsburgnak való behódolást kárhoztatta. Csoda-e, hogy jött a vadkan?
Napjainkban is sokan kérdezik, mi lesz a szlovákiai magyarsággal, ki ment meg bennünket. Barátokat, támogatókat kötelességünk keresni. De ugyancsak kötelességünk elutasítani az önfeladást.
Elsősorban önmagunkban bízhatunk. Senki nem tud megmenteni bennünket, ha mi nem akarjuk, ha elbizonytalanodunk, lelkileg meghasonulunk.
A munka ránk eső részét magunknak kell elvégeznünk.
Csáky Pál
