„Az orbáni kispolgári szabadságharc és a vele egyívású jobbikos kispolgári giccspolitika egy olyan, a magyar államhatárokon is átnyúló tömegbázist hozott létre, amely még hosszú évtizedekig abban a hitben fog élni, hogy a felső erő vigyázó tekintete a nemzet jó magyarjainak mennyországba vezető útját egyengeti.”
Ilyen, és még ilyenebb gyöngyszemekkel szórakoztathatta magát az az olvasó, akit vallásos meggyőződése, unalma vagy éppen szakmai kötelessége a Népszabadság hétvégi számának lapozgatására indított. Jómagam ez utóbbi okán szembesülhettem a fenti sorokkal, melyeket a Szigeti László (nem „ez”, hanem „az” a Szigeti) által elkövetett kiadós demokrácia- és nemzetsiratóból ragadtam ki. Mert van ott még más is, aminek élményétől nincs jogom megfosztani a tisztelt felvidéki olvasót. Így aztán ismét olvashatunk az egyre jobbra tolódó Via Nováról, a politikai revizionizmus felvidéki és magyarországi atyjairól (Dury és Orbán, aki nem tudná), Bugár Béla küldetéséről (jó hosszan) és azokról, akik néki gáncsot próbáltak vetni. No és persze a kötelező körök a militáns, fajgyűlölő Jobbikról s annak felvidéki barátairól és végül (vagy inkább folyamatosan) néhány rúgás az „orbáni kispolgári szabadságharcba”. Pont úgy, ahogy egy MSZP-alapította sajtó-díjjal kitüntetett szerzőtől az elvárható egy ballib újságban.
Az írás ezzel a drámai hangú felütéssel indul: „A szétfolyó társalgásban egyszercsak azt hallom: kiírnak a nemzetből. A jelenlévők közül senki sem tiltakozik a kijelentés hallatán.Tíznél többen ülünk barátom nappalijában, magyarok. Óvodás korú gyermekeik vannak. Ragaszkodnak a munka, a gondoskodás és a szeretet legősibb értelemben vett közösségi melegéhez. Sorra veszik a Dunaszerdahelyen működő revizionista szellemiségű társulásokat. A Via Nova Ifjúsági Csoporthoz, a Szent István és a Pázmány Péter nevével jelzettekhez a Magyar Közösség Pártjának városi képviselőit kötik. Ők a mérsékeltebbek. A város polgármesterével és képviselőtársaikkal együtt az orbáni politikai revizionizmus, vagy ahogy Pesten mondják, a magyar közjogi integráció hithű aktivistái. Kiadványaik, szokványos nemzeti kommemorációik a magyarokat megillető történelmi igazságszolgáltatásért folytatott küzdelem propagandaeszközei.”
S ha már propagandaeszközökről esett szó, Szigeti jóvoltából olvashatunk arról is, amit nagy tételben már oly sokszor láttunk-hallottunk az ő elvtársaitól például az Európai Parlament falai között is – vagyis a kézivezérlésű (értsd: orbánista cenzúra alatt senyvedő) médiáról. Ez esetben arról a városi televízióról, melynek témaválasztás, szerkesztési elvei, hírösszeállításai a „diktatúra öncenzúráját idéző egyoldalúságot” sugározzák. És még egy ide vágó virágba borult mondat: „doktrinér elveik a posztkommunista társadalmak torzult szabadságfelfogását tükrözik”. Innen pedig már csak egy lóugrás Duray (ugye bírnak követni?): „Ennyiben és így a magyar politikai revizionizmust Szlovákiában 1989 után újraélesztő Duray Miklós politikai krédójának folytatói”.
Ezt követően hosszas őrlődés következik a felvidéki magyarságot megváltani kívánó, korát megelőző – s ezért meg nem értett – politikai nagyságról, a 2007-ben megbuktatott Bugár Béláról. Aki szerencsétlen módon ráfizetett arra, hogy gyengíteni próbálta „a magyar politikai revizionizmus szlovákiai gurujának párton belüli státuszát” (ismét Duray), valamint a párt Duray-mentesítése után egy olyan örökséget szeretett volna hagyni utódára, amilyent Markó Béla hagyott az ő szeretett RMDSZ-ére az erdélyi párt „Tőkésítlenítése” után.
Szigeti szerint Bugár hibát követett el azzal is, hogy nem nevezte meg jelöltjeit az MKP elnöki posztjára. Ha ugyanis ez megtörtént volna – érvel Szigeti – akkor Berényi József talán ellenállt volna a csábításnak, hogy az „ellenoldalra” álljon. A kissé zavaros fejtegetésből még azt is megtudhatjuk, hogy a Bugár utáni MKP miképpen lépett a züllés útjára s lett a Fidesz bérencévé – avagy finomabban fogalmazva: miként rendelte alá a szlovákiai magyarok történelmi önállósultságának elvét az anyaországi vezérpárt nemzetstratégiai akaratának. Azzal viszont adós maradt a szerző, hogy tulajdonképpen mi fán is terem az a történelmi önállósultság elve a felvidéki magyarság vonatkozásában…
Ezt követően futja meg a kötelező köröket a fajgyűlölő Jobbikról, a balliberális médiából jól ismert állandó jelzőkkel teleaggatva a Vona Gábor vezette pártot. Ami azonban igazi szlovákiai ballib magyar sajátosság: a Jobbik politikája, programja, a párt által felvetett kérdések valódi lényege láthatóan nem érdekli a szerzőt, egyes egyedül arra használatos, hogy bélyegként süthesse az általa kiszemelt igazi célpontokra. Ezúttal a Jobbikkal „cimboráló” via novásokra és a komáromi egyetemista „funkcionáriusokra”. Aki nem tudná, a Jobbikkal való kapcsolatba hozás célja az érintett diszkreditálása lenne – ahogy az egy igaz demokratához méltó, ugyebár…
Ahogy az lenni szokott, az ilyen jellegű írásoknak mindig a vége a legjobb – kétszer is. Egyrészt, mert a szerencsétlen olvasó örülhet, hogy lassan véget érnek megpróbáltatásai, másrészt pedig itt találhatók a legjobb poénok. Természetesen egy Szigeti-kaliberű figura nem rendelkezik humorérzékkel, pláne ha olyan fontos sorskérdésekről van szó, mint a „bugárbuktatás” vagy éppen az orbáni-vonai mélymagyar radikalizmus.
Mégis, nem tudom máshová, mint a vicc-kategóriába sorolni az alábbiakat: „A „jó magyar” és a „rossz magyar” megosztó ideológiájának gyakorlata a nemzeti tudat fetisizálása. A fetisizálás egy monolitikus kényszerpszichózis alakulástörténete. Természeténél fogva tagadja az alternatív lehetőségeket, a fesztelen vitaszellemet. Önértékelésének magabiztosságát az önkritika kiiktatásával garantálja. A kritikát támadásként kezeli, s ezzel leértékeli a szakmaiság becsületét. Beszűkült képességeivel csupán látszatlehetőségek teremtésére, a tehetetlenség változatainak fenntartására alkalmas. Emiatt nemcsak nemzetstratégiai, hanem gazdasági elméncségekkel aládúcolt jócselekedeteinek is hatalmas ára van. A fetisizált nemzettudat a kollektív én foglya. Saját hamis felismerési formái determinálják döntéseit, kinyilatkozásait, tetteit. Az önmaga gerjesztett delírium egyetlen élvezője. A partikuláris egyén nem kívülről látja, hanem misztikus módon azonosul vele. Számára a jó magyar és a rossz magyar megkülönböztetésének képessége is e misztérium ajándéka, amely mindenekelőtt az önvédelem áldását és parancsát foglalja magában. A fetisizált nemzettudat a monolitás erejével törekszik elfogadtatni magát, propagandája doktrinér. Ha radikálisabb ellenállásba ütközik, a megszokottnál is arrogánsabb.”
És végül a slusszpoén: „Fjodor Ivanovics Tyutcsev, a pánszláv elhivatottság híve szerint „Oroszországot ésszel felfogni nem lehet”. A 19. századi költő misztikuma nagy hatást gyakorolt Dosztojevszkijtől Jeszenyinen át Szolzsenyicinig mindazokra, akik hittek a végtelen orosz táj és a sejtelmes orosz lélek megváltó erejében. Az orbánizmus a magyar egység és a nemzeti függetlenség radikalizmusa révén olyan tömegbázist teremtett, amely iszonyatos hatékonysággal mitizálja a pánmagyar lélek megváltó erejét. Utalgat is, egyre sűrűbben, a magyar nép ázsiai eredetére. Mintha ezzel akarná hiteles keretbe zárni az önmagáról rajzolt képet: Magyarországot ésszel fölfogni nem lehet.Ma ez a kihívás. Államhatárokon innen és túl.”
Hiába no, MSZP-pártdíjat nem adományoznak érdemtelenül…
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
A Népszabadság cikke itt… (az Új Szó szombati számában is megjelent, információink szerint a Sme keddi számában szlovákul is olvasható lesz.)
{iarelatednews articleid=”39041,39069″}
