Ezekben a napokban emlékezünk meg országszerte – a lengyel-magyar barátság jegyében – az 1944-ben Katynban lemészárolt mintegy 22 ezer lengyel áldozatról. Sutarski Konrad íróval, a téma szakértőjével beszélgettünk.
Az 1934-ben, a lengyelországi Poznanban született dr. Sutarski Konrad író, költő, gépészmérnök, a mezőgazdasági tudományok doktora, a Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltára igazgatója és az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat egykori elnöke ennek a témának a szakértője. Nemcsak azért, mert édesapját is elhurcolták és kivégezték, hanem mert kutatott a katyni tragédia ügyében, és könyve jelent meg róla. „Katyn az emberiség elleni bűncselekmény volt.” – vallja meggyőződéssel, amelyet bizonyít is könyvében. Jelenleg a Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltára igazgatója. Őt faggattam Katynról.
– A Katyn-i tragédia a ti családotok sorsát is meghatározta…csonkává tette… Miként emlékszel vissza erre?
– Ötéves voltam, amikor a hitleri Németország csapatai megtámadták Lengyelországot. Állami hivatalnok édesapám a Nagylengyelországi Lovas Tüzérek hetedik ezredének tartalékos hadnagya volt, így őt s mozgósították. Szeptember 1-jén ezredével együtt harcba indult az országot támadó németek ellen. Édesanyám és én poznani lakásunkban maradtunk. A lengyel csapatok hátrálni kényszerültek a korszerűen felfegyverzett, erős ellenség nyomására, ám eközben védekeztek, mi több, ellentámadásokat is indítottak, mint például a háború legnagyobb ütközetében, amelyre Varsótól mintegy nyolcvan-száz kilométernyire, a Bzura folyónál került sor. A német harapófogó egyre szorosabbra zárult, de az ország fele még szabad volt. Akkor még huszonöt harcképes hadosztály tartózkodott ott, vagyis többé-kevésbé a lengyel haderő fele. Eközben a németek mintegy kilencvenezer halottat, hatvanezer sebesültet, és több száz harckocsit, repülőgépet, illetve egyéb fegyverzetet könyvelhettek el.
– A további lengyel védekezés esélyei azonban csak akkor szűntek meg, amikor – a német katonai támadást követő tizenhetedik napon – a szovjet csapatok is lengyel földre léptek. Jól tudom?
– Pontosan így van. Lengyelország ennek ellenére sem kapitulált. A legfelső államvezetés tagjai sem a németeknek, sem a szovjeteknek nem adta meg magát, hanem átlépték a román határt, és még szeptemberben megalakították Franciaországban a lengyel emigrációs kormányt. Ugyanígy a lengyel hadsereg egy része – egyenruhában, fegyverrel a kézben átlépte a magyar, a román vagy a litván, illetve a lett határt, s onnan próbáltak átjutni Nyugatra, ahol még ugyanez év őszén megalakult a lengyel emigráns hadsereg. A katonasággal együtt tömegesen menekültek az országból a civilek is – csak Magyarországra összesen több mint százezren. Ettől függetlenül német fogságba esett mintegy 300 ezer közkatona és tiszt, szovjet fogságba 180 ezer, további 50 ezret pedig már a hadi cselekmények végeztével fogtak el. Lengyelországot a megszállók két, csaknem egyenlő részre osztottak fel. „Jogi” alapot mindehhez a Németország és a Szovjetunió között közvetlenül a német támadás megindítása előtt, 1939. augusztus 23-án kötött „megnemtámadási szerződés” szolgáltatott. Ez a „Molotov-Ribbentrop-paktumnak” is nevezett szerződés titkos záradékot tartalmazott, amely kijelölte a német és a szovjet befolyási övezeteket arra az esetre, ha Lengyelország „területi-politikai átalakítás” alá esne. A szerződés értelmében a Szovjetunió a megszerzett keleti területeket az Ukrán és a Fehérorosz Szovjet Köztársasághoz csatolta, a vilnai körzet pedig annak a Litvániának jutott, amely 1940 júniusában ugyancsak szovjet tagköztársaság lett. A németek az általuk megszerzett északnyugati területeket – köztük szülővárosomat, Poznant is – közvetlenül a Német Birodalomhoz csatolták, a megmaradt részeken viszont – Varsó és Krakkó is ide tartozott – létrehozták az ugyancsak általuk irányított, de lengyeleknek fenntartott úgynevezett Főkormányzóságot. Az elmémetesítési akció keretében lengyel családok ezreit telepítették át a Birodalomhoz csatolt helységekből keletre, a Főkormányzóságba.
– Mi történt veletek, édesanyáddal?
– 1939 decemberében egy késő esti órában Wehrmacht-katonák zörgettek, minden előzetes bejelentés nélkül, szépen berendezett négy és fél szobás lakásunk ajtaján, s fél órát adtak arra, hogy összecsomagoljunk és elhagyjuk otthonunkat. Csak annyi holmit vihettünk magunkkal, amennyit puszta kézzel elbírtunk. Anyám nehéz bőröndöket cipelt, én kedvenc mackómat és labdámat választottam. Teherautó vitt minket egy, a vasútállomás melletti nagy csarnokba, ahol már rengeteg, lakásából, otthonából elzavart ember tolongott. Földre terített szalmán aludtunk, egymás hegyén-hátán, összepréselődve. Mindenki azzal takarózott, amit magával hozott. Fűtés nem volt. Két vagy három napig tartottak minket a csarnokban, aztán vonatra pakoltak mindnyájunkat, és utaztunk összezsúfolva végig a Birodalomhoz csatolt Nagylengyelországon és az egész Főkormányzóságon át, míg végre eljutottunk a Przemysl közelében fekvő Jaroslawba, a Szovjetunió és a Főkormányzóság új határa előtti utolsó városba. Ott leszállítottak bennünket a vonatról, s mindenki mehetett, amerre látott.
– Merre indultatok édesanyáddal?
– Egy Czestochowa melletti faluba indultunk, mert ott lakott anyák nővére, aki ráadásul a keresztanyám volt, s egy, már a háború előtt is működő elemi iskolában tanított. 1940 januárjában eljutott hozzánk a hír, hogy édesapám nagyon messze, keleten, Kijeven és Harkovon túl, a lengyel tisztek internálótáborában, Sztarobelszkben van.
– Hogyan jutott el hozzátok a hír, hiszen édesapád nem tudhatta, hogy titeket elhurcoltak Poznanból?
– Édesapám valóban nem tudta a mi falusi címünket, de küldött egy lapot édesapjának – az én nagyapámnak–, aki változatlan címen Lódz mellett lakott, nála érdeklődött irántunk. Addig csak annyit tudtunk, hogy apám túlélte a „háborút”, ugyanis a Bzura menti csata és a szovjet támadás után megpróbált – egyenruhában, az egységével együtt – eljutni a déli határig. A német-bolsevik harapófogó azonban bezárult, és apám fogságba esett. A Sztarobelszkbe írt leveleink tavasszal sorra visszajöttek vagy „eltávozott” vagy „címzett ismeretlen” felirattal.
– Úgy tudom, hogy 1941-ben, miután a németek megtámadták a Szovjetuniót, és a szovjet birodalom a nyugati szövetségesek oldalára állt, az emigrációs lengyel kormány a szovjetekkel megállapodást írt alá, hogy a Szovjetunióban az ott fogolyként tartott vagy egyáltalán az országban tartózkodó lengyelekből lengyel hadsereget hoznak létre.
– Igen, így történt. A sok ezer eltűnt lengyel tiszt keresgélése, valamint az ügyben kezdeményezett, a legfelső szovjet szerveknek és vezetőknek föltett kérdések, valamint a lengyel kormány ismételt intervenciói azonban eredménytelenek maradtak.
– A tömeggyilkosság azonban mégsem maradt titokban…
– Nem bizony. 1943. április 13-án a német rádió világgá röpítette a közleményt, amely szerint a hitleri csapatok által 1941-ben elfoglalt Szmolenszk környékén lengyel tisztek tömegsírjára bukkantak, és a sírok Gnyezdovo vasútállomás közelében, a katyni erdőben lelhetők fel. A közlemény szerint a tömegmészárlást a bolsevikok követték el. Két nappal később a Szovjetunió válaszul közölte, hogy a gyilkosság elkövetője a hitleri Németország. A lengyel kormány a Nemzetközi Vöröskereszt segítségét kérte, a Szovjetunió azonban nem adta beleegyezését a feltáráshoz, és megszakította a diplomáciai kapcsolatot Lengyelországgal. A sírok feltárása és a holttestek vizsgálatára végül is – 1943 áprilisa-júniusa során – német felügyelettel került sor, ám három, egymástól független bizottság részvételével. Ezek egyike a Nemzetközi Orvosi Bizottság volt, amelyben számos európai ország tudósai vettek részt, köztük Orsós Ferenc professzor, a törvényszéki és kriminalisztikai kórbonctan magyar specialistája.
– Mit állapítottak meg a vizsgálatok?
– A vizsgálatok egyértelműen megállapították, hogy a katyni tömegmészárlás a NKVD követte el, mégpedig 1940 tavaszán. Amikor 1943-ban a németek közölni kezdték a katyni listát az ott exhumált és azonosított lengyel tisztek nevével, édesanyám naponta végigböngészte az újságokat, hogy megtudja, nem osztozott-e édesapám is azoknak a tiszteknek a sorsában. Rettegéssel olvasta a listákat, ám egyúttal abban a hitben is, hogy apám nevével nem találkozik. És apám neve nem is szerepelt egyetlen újságoldalon sem.
– A háború után is próbáltatok kutatni édesapád után?
– Igen. A háború befejezés után anyám fokozott erővel írta a leveleket a moszkvai és a londoni Vöröskereszthez, valamint a törökországi Zöld Félholdhoz. Ma is őrzöm ezeket a leveleket. A Szovjetunióból azt a választ kapta, hogy ilyen nevű embert nem ismernek, Londonból pedig arról értesítettek bennünket, hogy a korábban a sztarobelszki táborban fogva tartott apám neve az eltűntek listáján szerepel. Ennyit tudtunk, semmi többet. Abban a hitben éltünk, hogy a visszatérés csodája egyszer bekövetkezhet. Sosem felejtem el, hogy édesanyám a háború alatt végig, esténként, az ima elmondása után, két „jó éjszakát” keresztet rajzolt ujjával a homlokomra: egyet a saját, egyet pedig „apuka” nevében. Ezek a keresztek még sok-sok éven át – amikor már újra Poznanban laktunk – egyfajta jelképpé váltak. Azt jelentették, hogy apám még él, és egyszer visszatér.
– …de nem tért vissza…
– Nem, nem jött már vissza…
– Katynról csak 1990 után lehetett újra beszélni. A szovjet távirati iroda 1990. április 13-án adta közhírré rádión keresztül a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának hivatalos közleményét, amely megállapította, hogy a katyni bűntényt a Szovjetunió követte el.
– Igen, és Mihail Gorbacsov első titkár átadta Jaruzelszkinek, a Lengyel Köztársaság elnökének azon személyek listáját, akiket a kozelszki, osztaskovi és sztarobelszki internálótáborokban tartottak fogva. Miután a Szovjetunió beismerte a bűntényt, a Lengyel Köztársaság Legfőbb Ügyészsége azzal a követeléssel lépett fel, hogy egyrészt tegyék hozzáférhetővé a többi szovjet dokumentumot, másrészt engedélyezzék az exhumálási munkálatokat az érintett területeken. Így aztán a Harkov melletti Pjatyihatkiban és a Tver melletti Mednojéban 1991-ben megkezdték az exhumálást. 1994 és 1996 között pedig az elkövetett bűntény mindhárom helyszínén elvégezték az alapvető feltárásokat és exhumálási munkálatokat.
– A lengyelek által kért titkos dokumentumokat azonban csak később kapta meg Lengyelország.
– Igen, mert arra, hogy kiadják Lengyelországnak a legfontosabb katyni dokumentumokat, a Szovjetunió utolsó vezetője, Gorbacsov nem szánta el magát. Ezt már utódja, Oroszország első elnöke, Borisz Jelcin tette meg, aki 1992. október 14-én különmegbízottján keresztül adta át a dokumentumokat Lech Walesa lengyel elnöknek. A Szovjetunió legszigorúbban őrzött levéltári gyűjteményének „1. számú” dossziéja volt ez, amelyhez kizárólag az SZKP mindenkori főtitkárának volt hozzáférése. A dosszié tartalmazta a Berija által elkészített, a lengyel hadifoglyok kivégzéséről hozott 1940. március 5-ei SZKP KB határozatot, amelynek aláírói Sztálin, Vorosilov, Molotov, Mikojan voltak.
– Idézzünk ebből a dokumentumból!
– Érdemes, hiszen borzalmas és félelmetes. Így hangzik: „Azzal kapcsolatban, hogy mindannyian a szovjet hatalom megrögzött és kibékíthetetlen ellenségei, az NKVD szükségesnek tartja:
„I. Meg kell bízni az NKVD-t.
1. hogy a hadifogolytáborokban lévő 14 700 személy, volt lengyel tisztek, hivatalnokok, földesurak, rendőrök, az elhárítás emberei, csendőrök, telepesek és fegyőrök ügyét, valamint az Ukrajna és Belorusszia nyugati kerületeiben letartóztatott és ottani börtönökben lévő 11 000 személy, különféle kémszervezetek és diverziós ellenforradalmi szervezetek tagjai, volt földbirtokosok, gyárosok, volt lengyel tisztek, hivatalnokok és szökevények ügyét különleges eljárás során megvizsgálja, és velük szemben a legmagasabb büntetést, a főbelövést alkalmazza.
2. Az ügyeket a letartóztatottak értesítése és a vádak ismertetése nélkül kell lefolytatni…”
– Úgy tudom, hogy édesanyád soha nem törődött bele édesapád halálába.
– Nem bizony. Nem ment újra férjhez. Várt, pedig még a későbbi éveiben is mutatós, szép asszony volt, találhatott volna magának társat. 1980-ban meghalt. Akkor döbbentem rá, hogy édesapám emlékét már csak én őrizhetem.
– 2010. április 10-én a lengyel politikai vezetők repülőgép-szerencsétlenséget szenvedtek, miközben éppen a katyni megemlékezésre utaztak. Az orosz parlament a tragédiát követően először nevezte meg a katyni tömegmészárlás felelőseként Sztálint, akinek parancsára 1940. március 5-én Lavrentyij Berija, az NKVD (Belügyi Népbiztosság) vezetője aláírta a mintegy 22 ezer lengyel katonatiszt és polgári személy kivégzéséről szóló határozatot. Véleményed szerint milyen hatással lehet a duma döntése a lengyel-orosz kapcsolatokra?
– Az orosz parlament fontos, gesztus-értékű, de kései és nem áttörő döntést hozott, hiszen már a kilencvenes évek elejétől – tehát Gorbacsov és Jelcin idejéből – tudjuk, hogy ennek a tömeggyilkosságnak Sztálin és Berija volt a fő felelőse. Az erről szóló titkos dokumentumokat – mint ahogy azt más említettem – Lengyelország már a kilencvenes évek elején hivatalosan megkapta, a duma határozata tehát nem új keletű. Putyin elnöksége alatt ismét tabutéma volt Katyn, a tragikus események hátterét vizsgálni akaró lengyel és orosz kutatóknak ellehetetlenítették a helyzetét. Szükségszerű, hogy a lengyelek 1940-es lemészárlását hivatalosan (is) az emberiség elleni bűncselekménynek nevezzék.
– Ez azt jelenti, hogy meg kellene változtatni Katyn jogi besorolását?
– Igen. A Szovjetunió jogutód-államában, Oroszországban a katyni tömegmészárlást mindmáig csupán köztörvényes bűncselekményként titulálják, ami elévül. Holott ez az emberiség elleni háborús bűncselekmény volt. Mint ilyen viszont, nem évül el, tehát ez a jogi besorolás feljogosítaná az áldozatokat a teljes rehabilitálásra, a hozzátartozókat pedig a kárpótlás igénylésére.
– Mi lehet az oka annak, hogy éppen a repülőgép-szerencsétlenséget követően hozták meg ezt a határozatot?
– A 2010. április 10-ei tragédiát követően, amikor a lengyel vezetők repülőgép-szerencsétlenséget szenvedtek, miközben éppen a katyni megemlékezésre utaztak, ez a téma a világ közvélemények a látókörébe került, mégpedig oly módon, mintha teljesen új ügy lenne. Áttörés történt tehát, csak azt nem tudni, hogy meddig tart ezt az aktivitás az ügyben. A lengyel társadalom nagyon szeretné, ha kiderülne a teljes igazság.
– Ma már tudjuk, hogy a tömegmészárlás nem csupán Katynban folyt.
– A lengyeleket három táborban, Kozielskben, Starobielskben és Ostaszkovban tartották fogva, akiket az NKVD smolenski, harkovi és kalinyini központjában végeztek ki, majd Katynban, Harkovban, illetve Miednoje-ben temették el őket. A mai Ukrajna és Fehéroroszország területén több tábor is volt, az ottani hadifoglyokat Kijevben és Minszkben végezték ki, majd Bykownia-ban és Kurapaty-ban temették el. Az utóbbiakban nem történt meg az exhumálás, ezért fel kellene kutatni ezeket a helyeket, hogy kiderüljön a teljes igazság. A fehérorosz területeken mintegy 4 ezer lengyel holttest található.
– „Az én Katynom” címmel tényfeltáró könyved jelent meg, amelyben könyörtelen őszinteséggel és tárgyilagossággal tárgyalod a háború alatti és utáni eseményeket.
– Azért teszem ezt, mert a szovjet vezetés a kezdetektől fogva azt állította, hogy Katyn a németek műve volt, holott ez nem igaz. A lengyel tiszteket a szovjetek mészárolták le. Később visszaszerezték a németektől a Katyn környéki területeket, majd vizsgálatot végeztek, amellyel a világ nyilvánossága előtt ismét igyekeztek bizonyítani, hogy a németek tették. Sőt: a nürnbergi per idején azt állították, hogy ez emberiség elleni bűncselekmény volt, és a németeket ezért el kell ítélni. Mivel azonban semmi bizonyítékuk nem volt, a nemzetközi bíróság nem tárgyalta az ügyet.
– Könyved más stílusban tárgyalja az egész témakört, mint az eddig Katynról megjelent értekezések. Mennyiben más a te köteted?
– Én mindenekelőtt a szovjet vezetés hazugságait, majd a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Franciaország Katyn ügyében való hallgatását elemzem, illetve a Nyugat magatartását vizsgálom, hiszen a nyugati országok politikai érdekeik megvalósítása érdekében még az igazság vállalásától is elálltak. Továbbá Magyarország és Katyn kapcsolatát tárgyalom, a kötetet pedig két Katynról szóló versem zárja.
– Köszönöm, hogy megemlékezhettünk veled Katynról.
Tarics Péter, Felvidék.ma
***
2013. április 14-án Zselízen emlékeznek meg a Katyn-i vérengzésről. Bővebben eseménynaptárunkban ITT>>>.
{iarelatednews articleid=”23676,21379,21288″}
