Tények és értelmezések – a Komáromi Szalon “ünnepi” kiadása

A Komáromi Szalon legutóbbi estjén június 4-én, a Rév – Magyar Kultúra Házában megrendezett beszélgetésen  – a Nemzeti Összetartozás Napjához igazodva – Trianonról, és múltunk e gyászos történelmi eseményéhez kapcsolódó kérdésekről volt szó.

Trianon olyan, mint a foci. Minden magyar ért és értenie is kell hozzá. Ezért ha összeverődik – történjék bárhol a világban – egy magyar társaság, foci és Trianon nélkül – nyilvánvalóan – nincs mulatság. Házigazdaként ezekkel a szavakkal vezette fel Simon Attila történész, a Selye János Egyetem oktatója a Komáromi Szalon tegnapi (június 4-i) estjének Trianon-napi műsorát, ahol Pomogáts Béla irodalomtörténészt és Zeidler Miklós történészt faggatta 1920. június 4. okairól, előzményeiről, és arról, hogy a magyar társadalom, politika és a történetírás az eltelt 93 év alatt miképp birkózott meg e történelmi tragédiával. És egyáltalán, merült fel a kérdés, hogyan is kellene látnunk ma a szélesebb körben csak lekicsinylő módon, fércműnek és összecsapott munkának titulált, ugyanakkor a magyarság sorsát megpecsételő trianoni békeszerződést?

Szerződés vagy diktátum?
Zeidler Miklós történész elárulta, a trianoni békediktátum szövege nem egy könnyed és lebilincselő olvasmány, nem is ajánlja jó szívvel senkinek. A szöveg túlnyomó része ugyanis nagyon száraz, jogi bikkfanyelven megfogalmazott dokumentum. Magyarország új határainak leírását például oldalakon keresztül dűlőről dűlőre, magassági pontról magassági pontra, folyótorkolatról folyótorkolatra írja le. A dokumentum mindenekelőtt tehát a győztesek akaratát rögzíti, melyet végeredményben szó szerint kényszerítettek rá a vesztesekre – fogalmazott a történész. Éppen ezért nehéz eldönteni, hogy miről is van szó: szerződésről vagy diktátumról. Jogi, politikai szempontból ez valóban egy szerződés, és formai jegyeiben egy ugyanolyan nemzetközi szerződés, mint bármelyik másik, betartása tehát minden aláíró felet kötelez. Ám a dokumentum tartalmát tekintve és a béketárgyalások menetét is ismerve – a konferencián a passzusokat meghatározásánál nem volt jelen a vesztesek, így Magyarország képviselői sem, így tehát egy olyan szerződést kaptunk, amelyen már nem lehetett érdemben változtatni – valóban egy diktált és nem egy tárgyalt békéről van szó – állítja a történész. Az irat lényeges – magyar – vonatkozása még a hadsereg korlátozása, a háborús jóvátételnek a megelőlegezése, bár a pontos összegét ennek nem határozták meg, de azt lehetett tudni, hogy Magyarországnak a vereségért még anyagilag is fizetnie kell – árulta el Zeidler. Voltak továbbá olyan rendelkezései, melyek a határon túlra került, volt magyar állampolgárok státuszával, állampolgárságával is foglalkoztak. A békeszerződés hiteles szövege egyébként 1921-től olvasható, ekkor került be ugyanis a magyar törvénytárba (Corpus juris). Ezt azért is érdemes hangsúlyozni, mert sokszor lehetett hallani, hogy ennek a szerződésnek a szövege titkos vagy ismeretlen – jegyezte meg végül a történész.

Túl az anyagi veszteségeken
A magyar történelem mindig olyan volt, hogy azok a nagy megrázkódtatások, melyek teljeséggel feldúlták az országot, magukkal hoztak egy szellemi megújulást, erjedést – és ez nálunk szinte törvényszerű. Ez a helyzet többször megismétlődött a magyar történelemben: ez történt Mohács és ez következett be 48-49 után is – ezt már Pomogáts Béla mondta arra a kérdésre válaszolva, hogy mit veszített Magyarország szellemi értelemben 1920 után. A neves irodalomtörténész úgy véli: hasonló folyamatok mentek végbe Trianon után is. „Az ország rettenetesen sokat veszített, de a szellemi élet újjászületett. Ezzel persze nem dicsérni akarom Trianont, csupán annyit mondok, hogy volt a nemzetnek egy olyan túlélési képessége, egy olyan szellemi-lelki egészsége, ami egy másik területen tudott felmutatni nagyon nagy eredményeket. Trianon tehát – miközben rengeteg rosszat hozott – megmozgatta a magyar kultúrának a világát, az ellenállásnak a készsége nem katonai erőben, hanem versekben, irodalmi művekben, kulturális intézményekben jelent meg” – fogalmazott.

A győztesek mindent akartak
Sokan, sokféleképpen feltették már a kérdést: mely tényezők vezethettek Trianonhoz? Zeidler Miklós azonban úgy látja, hogy a kérdésben a legújabb kori magyar történetírás konszenzusra jutott. A történész társadalom jelentős része ugyanis megegyezik abban, hogy a történelmi Magyarország összeomlása külső és belső, illetve hosszabb történelmi folyamatokra és hirtelen, ha nem is véletlenszerű, de gyors változásokra vezethető vissza – mondta. Az egyik ilyen hosszabb távú folyamat az a 19. századi magyar nemzetiségi politika, ami nagyon későn ismerte fel azt, hogy a nemzetiségekben tapasztalható elégedetlenségekre valamilyen módon politikailag reagálni kell, tehát túlságosan kényelmes elutasítás jellemezte ezt a nemzetpolitikát. Mintha megfeledkezni látszottak volna, hogy 48-ban milyen konfliktusok voltak, de úgyszintén szoktak hivatkozni a háborús vereségre, ha ugyanis Magyarország nem veszítette volna el a háborút, nem kerül abba a helyzetbe, hogy másik döntsenek a sorsáról. Meg szokták említeni a két forradalmi rezsimnek, a Károlyinak és a tanácskormánynak a tétovázását és ügyetlenségét a nemzetközi politikában” – fogalmazott a történész. Majd hozzátette: a nemzetközi politikában egy szerb állam létrehozása nem 18-ban, hanem már évtizedekkel ezelőtt felvetődött, és ugyanez volt tapasztalható a román királyság esetében is. De végeredményben az, hogy Magyarországot ennyire szétszabdalták, annak tudható be, hogy a győztesek mindent akartak: területet, jóvátételt, és főleg befolyási övezetet – egyszerre.

LM, Felvidék.ma