68 évvel ezelőtt ezen a napon szörnyű tragédia helyszíne volt a Přerovhoz tartozó Horní Meštěnice cseh település. Hogy mi történt pontosan, azt Dunajszky Géza kiadásra váró Arcok és sorsok című könyvéből tudhatják meg.
1945. június 18-án a visszavonuló német hadsereg által 1944 októberében a Szudéta-vidékre áttelepített főleg német és magyar lakosokkal haza, azaz Szlovákiába tartó vonatszerelvények vesztegeltek a Přerovhoz tartozó Horní Meštěnice vasútállomás vágányain, hogy a katonai szállítmányok átengedése után a szülőföldjükre visszainduljanak. Véletlenül az egyik ilyen marhavagonokból álló szerelvény mellett állították meg azt a különvonatot is, amelyen a pozsonyligetfalusi 17. gyalogezred katonái a prágai díszszemléről utaztak haza. Várakozás közben az ezred parancsnoka, a korompai származású Karol Pazúr százados és Bedřich Smetana őrsvezető, a katonák művelődéséért felelős tiszt észrevette, hogy a szomszéd marhavagonokban utazók egymás között németül és magyarul beszélgetnek. A parancsnok hamar tudatosította, hogy voltaképpen a Dobsina környéki földijei térnek vissza az otthonukba, amit valamiért nem szeretett volna, ha megtörténik. A katonáinak parancsba adta, hogy a szerelvényből tereljék ki az embereket.
Pazúr, mint a Csehszlovák Hadsereg elhárító tisztje rögtön nyomozásba kezdett, nincs-e köztük volt német SS-katona vagy kollaboráns egyén. A karrierje szempontjából jól jött volna, ha ilyenre lel, és ezzel az új hatalomhoz való hűségét bizonyítani tudja. Korában ugyanis ő is németnek vallotta magát. Fiatal legénykorában még a korompai német futballcsapatban játszott. Majd a szlovák állam idején a Hlinka Gárda tagja lett. Később partizán, majd a front alatt a Csehszlovák Hadsereg tisztjeként szolgálta az új Beneš-kormány hatalmát. A marhavagonokban hazautazó dobsinai lakosok között nyolcan a szlovák Hlinka Gárda tagjai voltak, amiről hivatalos igazolással is rendelkeztek, ennek ellenére a díszszemlén elhangzott Beneš-beszéd tartalmán felbuzdulva Pazúr elrendelte a szerelvényen utazók kivégzését. A meštěnicei polgármestertől államérdekre hivatkozva kért embereket a 2×17 méteres tömegsír megásásához. A munkásokat is agyonlövéssel fenyegette, ha nem teszik meg azt, amit kért. Így a kivezényelt nyolc ember kényszer alatt a falu határában, a Svéd-sánc nevű dűlőben éjfélre elkészült a sírásással.
Addig a kivégzésre váró felnőttek, asszonyok és gyerekek a katonák felügyelete alatt egy keresztútnál várakoztak. 1945. június 19-én éjjel egy órakor 15 fős csoportokra osztva, alsóneműre vetkőztetve kezdték el a kivégzésüket. Géppuskával, majd ahogy a lőszerük elfogyott, egy méterről leadott tarkólövéssel először a férfiakat lőtték bele a megásott sírba, majd az asszonyok és gyerekek következtek. Pazúr cinizmusát jellemezte, hogy a Hlinka gárdás volt tagtársait az első géppuskasorozat előtt kiléptette a sorból és hagyta, hogy végignézzék a többiek lemészárlását. Közben velük dobáltatta a gödörbe azokat, akik a sír peremén estek össze. Utána őket is legyilkolták. A kegyetlenségét, vérengző hajlamát bizonyítja, hogy pisztolyával az asszonyok tetemein zokogó gyermekek közül sokat maga lőtt agyon. Amikor belefáradt, a sírásókat kényszerítette, hogy végezzenek a még élő gyermekekkel. A bíróságon megjelent tanúk vallomása szerint a kivégzést követő délelőttön még hullámzott a gyér földréteggel betakart tömegsír, mert több áldozatot így is élve temettek be. A bestiális vérengzésnek 120 nő, 71 férfi és 74 gyermek, összesen 265 ártatlan ember esett áldozatul. A legfiatalabb gyermek mindössze 8 hónapos volt. Többségük kárpáti német. 130-an Dobsináról, a többiek Kézsmárk, Gölnicbánya, Garamszentkereszt, Malompatak, Jánosgyarmat településekről és Rozsnyóról. A magyarok mellett az áldozatok között volt négy szlovák származású asszony is, akik a német, illetve magyar férjeikkel, gyermekeikkel együtt kívántak meghalni, és nem fogadták el Pazúrtól a felkínált kegyelmet. A vérengzést heten élték túl, köztük a Rozsnyóról származó Molnár Pál, aki akkor 7 éves volt. Mivel a másik szerelvényen utazó német és magyar visszatelepülők kivégzésére lőszer hiánya miatt aznap nem kerülhetett sor, Karol Pazúr Pozsonyba, a ligetfalusi vasútállomásra irányította őket, megfenyegetve, hogy majd ott végez velük. A hazatelepülők, félve Pazúr fenyegetésétől, lefizették a mozdonyvezetőt, így a másik szerelvény nem állt meg Pozsonyban, hanem áthajtva a városon Magyarországra, Oroszvárra vitte utasait. Ők értesítették a magyar és a nemzetközi hatóságokat a történtekről. Így derült fény a vérengzésre, amit a Csehszlovák hatóságok csak 1946 őszén kezdtek el kivizsgálni. A Csehszlovák Bíróság 1947-ben, Pozsonyban Karol Pazúrt hét és fél év börtönre ítélte, aki ezt soknak tartotta, az ügyész viszont kevésnek. Ezért az ítélet ellen fellebbeztek, mire a prágai Csehszlovák Legfelsőbb Bíróság az ítéletet – főleg a nemzetközi közvélemény nyomására – 20 év letöltendő börtönbüntetésre módosította. Klement Gottwald hatalomra kerülése után először 1949-ben a felére csökkentették Karol Pazúr büntetését, majd az egyik legnagyobb szlovák tömeggyilkos, feltehetően 1953-ban Antonin Zápotocky amnesztiájával szabadult. A börtönből való szabadulásáról nincs hivatalos dokumentum.
Ma a volt parancsnok sorsáról különböző mendemondák keringenek. Egyesek azt mondják, külföldre szökött, és álnéven az Amerikai Egyesült Államokban él. Mások úgy tudják, hogy utol érte őt a sorsa, és gyilkosság áldozata lett. A holttestét látni is vélték, amikor egy tóból kőnehezékhez rögzített kötéllel a nyakában kiemelték. Én sokáig úgy tudtam, hogy késsel a szívében találták meg Besztercebányán egy szemétdombon. Tény, hogy 1989 óta Karol Pazúrt nem látták Szlovákiában, és a volt rokonai, ismerősei sem tudnak a hollétéről semmit. Vagy talán nem akarnak, nem mernek róla beszélni…
A přerovi tragédiáról három dokumentumfilm készült. Az elsőt a még élő tanúk vallomása alapján a Magyar Televízió készítette 1995-ben, és 1996-ban „Magukért nem felel senki” címen a Duna Televízió mutatta be. A Cseh Televízió 2000-ben „Masakr na Svédských šancích“ (Vérengzés a Svéd-sáncon) címen, a Szlovák Televízió pedig „Noc na Švédskom vale“ (Éjszaka a Svéd-sáncon) címen 2007-ben készített dokumentumfilmet az esetről. A szlovák dokumentumfilmben elhangzik egy visszaemlékezés, amikor a dobsinai szülésznő az egyik hóhér katona gyermekének születésénél segédkezik, és a kivégzett unokája fülbevalóját fedezi fel a család nagyobb lányának fülében. A gyilkosok tehát nemcsak öltek, hanem a moštěnicei Svéd-sáncon kivégzett emberektől raboltak is, ami tekintettel arra, hogy a háború 1945. május 8-án véget ért, az emberiség ellen elkövetett legsúlyosabb háborús bűntettek közé tartozik. Sajnos ezekről a gaztettekről az emberek még ma is vajmi keveset tudnak, mert sem Csehország, sem Szlovákia politikusai nem mernek szembenézni a tragédia igazi okával, a Beneš-dekrétumok kollektív bűnösséget elrendelő passzusaival, sem az azok alapján a német és magyar nemzetiségű polgárokon a volt Csehszlovákia területén 1945 májusától elkövetett bűnökkel, gaztettekkel. Pedig gyilkosok közt cinkos, aki néma!
Ezt az ismert mondást azért tettem közzé én is az interneten, hogy másokat is beszédre bírjak. Lett eredménye. Ma már tudom, hogy nem ez az egyetlen tömegsír a volt Csehszlovákiában. Több is létezik, Szlovákia területén is. Erről szól Janics Kálmán „Kis Katyn a Duna partján” című írására is, amelyben 90 levente kivégzéséről tár elénk megdönthetetlen bizonyítékokat és jelzi, hogy a volt gyűjtőtáborokban, Pozsonyligetfalun, illetve a Tölténygyár területén is folytak kivégzések. Ligetfalun 1973-ban kezdődött meg a tömbházak építése és még az 1980-as években is kerültek elő 1945-ös sírok, amelyekben civilek és magyar katonák holtestei voltak elhantolva. A szlovák sajtó a feltárásról és a kihantolásról minden esetben a háború idején elesett civilek és magyar katonák földi maradványaként írt. De tudomásunk van két tömegsírról a Rimaszombat melletti klenóci dombokon, Rozsnyó mellett, Szomotoron és Pozsonyban, a Csalogányvölgyi temetőben is.
Dunajszky Géza{iarelatednews articleid=”40212″}
