Farkas Iván közgazdász mérnök, politikus az 1989-es rendszerváltozás előzményeit t az akkori ország, Csehszlovákia fővárosában, Prágában élte meg, ahol egyetemi tanulmányait végezte. Magát, a bársonyos forradalmat pedig a seregben. Tapasztalatait, élményeit megosztotta Olvasóinkkal.
A fővárosok általában a forradalmak gócpontjának számítanak. 1989. november 17-e csupán egy helyzet kicsúcsosodása volt. Mikortól lehetett érezni a változást?
– 1985 májusában Prágába látogatott Mihail Gorbacsov. Néhány diáktársammal kilátogattunk az Aranykeresztre (Vencel-tér, Na Příkopě utca), ahol sűrű tömeg sereglett össze. Még a csatornákon, a háztetőkön is lógtak az emberek, mint a szőlőfürtök. Időben kijöttünk, sikerült helyet találnunk mindjárt a kordon mellett. Két órányi várakozás után elérkezett az ideje, megjöttek a fejesek. Elöl Mihail Gorbacsov felségével, majd mögöttük Husák, Bilak, Štěpán és a többiek. Gorbacsovot és a peresztrojkát a tömeg éltette, a hazaiakat meg kifütyülte, erős fújolás hallatszott a nevek harsogása mellett. A levegőben érezni lehetett, hogy a rendszer nem sokáig bírja, elérkezik a komoly társadalmi változások ideje.
Ennek hatására 1986. október 28-tól kezdve, évente minden fontosabb állami ünnepen (május 9., augusztus 21. október 28.), egészen a rendszerváltozásig komoly tüntetések zajlottak a Vencel téren, néha több száz, máskor meg többezres részvétellel. A résztvevők száma az idő előrehaladtával fokozódott. A médiák ezekről egyáltalán nem tudósítottak. Mi magyar diákok nem szervezetten, hanem spontán módon (néhányan a Strahov kollégiumról – bizonyára mások is a többi kollégiumról) eljártunk a tüntetések egyikére-másikára. Aki ott volt, számára világossá vált, hogy a rendszer alapjaiban recsegett-ropogott.
A hírek a cenzúra miatt akadályozva terjedtek, sokszor torz formában. Voltak, akik a rendszer megváltoztathatatlanságában hittek. Milyenek voltak a találkozások az itthoniakkal?
– Diáktársammal, akivel együtt jöttünk Prágába az Érsekújvári Ipari Szakközépiskolából, volt egy jó szokásunk. Minden iskolaév végén, júniusban elmentünk volt ipariskolánkba, és beszélgettünk 1-2 magyar osztály diákságával, népszerűsítettük Prágát, a prágai egyetemeket. Meg is lett a hatása, évente egyre többen jöttek Prágába továbbtanulni. A lényeg: 1988-ban, az akkori diákokkal való beszélgetés előtt volt osztályfőnökünk, Forró László irodájában beszélgettünk hármasban – egyébként Forró László is korábban prágai egyetemista volt, sokat köszönhetek neki azért, hogy erős rábeszélésére mégiscsak Prágába kerültem az egyetemre. Később meg képviselőkollégák lettünk és voltunk 8 évig a Nyitra-megyei önkormányzatban – Szóval, beszélgettünk, László megkérdezte (ne felejtsük el, 1988 júniusában), hogy mi a helyzet Prágában, milyen a hangulat, hogy zajlanak a tüntetések. Politizáltunk, hatszemközt kifejtettem, hogy a tüntetések ereje egyre fokozódik, nem hiszem, hogy sokáig ellenáll a rendszer. Össze fog roppanni. A két beszélgetőtársam ellenkezett, hogy az még 50 évig röhögve kibírja. Igazam lett, másfél évvel később összedőlt, mint a kártyavár.
Prágában egyetemisták találkoztak – különböző országokból, nemzetekből. A magyar egyetemistáknak erre eszköz volt az Ady Endre Diákkör is. Ezeknek milyen szerepük volt?
1986-tól bizonyos időközönként igen sok budapesti egyetemista kezdett Prágába járni turistaként, mintegy felfedezték Prágát. Több esetben hozzánk jöttek, a strahovi kollégiumba, hogy Pestről ide irányították őket és adjunk nekik szállást. Volt, amikor sikerült, mert valamelyik cseh csoporttársunk hazautazott, máskor meg a szobánk talaján, hálózsákban aludtak.
1988-ban a Na Hrádku sörözőbe (a prágai magyarság, egyetemisták és ott dolgozó magyarok gyülekezőhelye volt minden hét csütörtökén) úgy emlékszem, kétszer vagy háromszor ellátogatott hozzánk hivatalos budapesti diákküldöttség (talán a Fidesz előfutára, mert közöttük voltak a Fidesz mai és korábbi politikusai is). Érdekes módon nem a mi helyzetünk érdekelte őket, azzal tisztában voltak, bennünket felvilágosult diákságnak tartottak, hiszen a magyarországi lapokból (Reform, Magyar Ifjúság és mások…) tájékozottak voltunk az Európában előkészületben levő diáktüntetésekről, amelyek a későbbi forradalmak előszelét képezték. Ők azt kérték tőlünk, hogy cseh egyetemistákkal hozzuk őket kapcsolatba, akiknek el akarták magyarázni a változások szelét, hogy megértsék, milyen folyamatok kezdődtek el szerte Európában. Mindezt azért, mert a cseh és szlovák diákságot passzívnak, közömbösnek tartották. Szerintük mintha a jég nem olvadna, mintha bebetonozott társadalomban élnénk. Úgy gondolták, hogy az áttörésben a cseh, főleg prágai diákoknak fontos szerepük lehet. Ez a kapcsolatfelvétel megtörtént. Hogy milyen volt a folytatása ? Emlékezz vissza, hogy 1989-ben, az augusztus 21-i tüntetésen a Vencel téren őriztebe vettek három magyarországi diákot, Deutsch Tamást (mai EP képviselő), Kerényi Györgyöt és Németh Lászlót, s ennek igen nagy nemzetközi visszhangja volt. Tehát az igyekezet beérett, a figyelemfelkeltés a november 17. előtti utolsó pillanatban megtörtént.
Még ezt megelőzően, 1985-ben két társával együtt a moldvai csángókról tartott előadást, az AED (Ady Endre Diákkör) kisklubjában Németh Zsolt, akkori Bibó kollégista Budapestről, aki ma a Külügyminisztérium államtitkára. Itt döbbentünk rá, hogy milyen károkat okozott Ceausescu rendszere a csángói magyarság soraiban, ekkor vette kezdetét a falvak, a vidék felszámolása, ledózerolása.
A forradalom vezéralakja a nemrég elhunyt, Václav Havel volt. Mikor látta először?
– 1989 tavaszán, mkor siettem barátnőmhöz, későbbi feleségemhez az orvosi kar kollégiumára. Arra lettem figyelmes, hogy a szomszéd utca végén, egy téren (Škroupovo náměstí, az új TV torony tövében) tiltakozó naggyűlést szerveztek. Megálltam ott, éppen Václav Havel szónokolt, akit aznap engedtek ki a börtönből. Végig hallgattam beszédét, lehettünk úgy 2-300-an.
Ez időben már Magyarországról erőteljes jelzések érkezhettek – Prágába is. Például a Panoráma adásai…
– 1988 – 89-ben a hétfő esténként sugárzott adásban Sugár András és Chrudinák Alajos vezette műsor rendszeresen foglalkozott a Csehszlovákiában kialakult helyzettel. A CsKP szemszögéből a szentségtörés akkor hágott tetőfokára, amikor folytatásban meginterjúvolták Alexander Dubčeket.
1988. év elejétől Magyarország Nagykövetsége melletti magyar kolónia lehetővé tette számunkra, prágai magyar diákok számára, hogy a hétfő esti adás rendszeres szerda esti megimétlését mi is figyelemmel kísérhessük a követség épületében.
Ez eltartott egészen 1989 májusáig, amikor egy szép májusi napon közölték velünk, hogy nem mehetünk be az épületbe, csak a magyarországi polgárok. Ugyanis a CsKP KB-tól kaptak egy levelet, amelyben felszólították őket arra, hogy Csehszlovákia polgárainak ne engedjék meg, hogy a műsort megtekintsék, mert nem összeegyeztethető az ország ideológiai berendezkedésével. Na akkor mi nem léphettünk az épületbe, a velünk tartó magyarországi diákok is így tettek, szolidárisak voltak velünk. Csupán a követség KISZ titkára, dolgozói és egyetlen magyarországi diák maradt az épületben, hogy megtekintsék az aktuális adást. Az egyetlen diák a Károly Egyetemen zsurnalisztikát tanult, ma pedig neves újságíró.
Mi pedig már többet nem kaptunk bebocsájtást, hogy megtekintsük a Panorámát. Pedig szinte az egyetlen lehetőség volt, hogy a médiából valós képet kapjunk az országban uralkodó helyzetről, amit a Vencel-téri tüntetésekből jól ismertünk.
A rendszerváltozás idejét a hadseregben élte meg, ahol bizonyára óriási káosz uralkodhatott.
– Hihetetlen kontrasztust éltem meg a seregben: a legkeményebb körülmények között rukkoltam be 1989. októberében és a lehető legszabadabb körülmények között szabadultam 1990 júniusában, miután megnősültem. Egy olyan laktanyába rukkoltam be, amely egyike volt Prága légvédelmének. Már az arányok is sokatmondók: jóval több tiszt volt a laktanyában, mint sorkatona, generális volt a laktanya parancsnoka.
Mi, „abszolvensek” külön épületben laktunk, zömében Prágában végeztük az egyetemet, nagyon sokat politizáltunk. Szerencsém volt, mert viszonylag gyakran jártam kimenőre a közeli Prágába, barátnőmhöz vagy ő látogatott el hozzám. Ő pedig elhozta a Reform közéleti, politikai hetilap és más magazinok aktuális és régebbi példányait. Magyar újságok voltak, amelyek viszonylag gyakran, bőven foglalkoztak Csehszlovákiával. A csehek nem értették a cikkeket, de falták azokat nagykanállal. Mindent le kellett fordítanom. Nem csoda, hisz a csehszlovák média nem foglalkozott a tüntetésekkel, teljes hírzárlat volt. Nagyon sokat beszélgettünk erről.
Majd elérkezett 1989. november 17-e. ezen a napon őrségbe mentem egyik abszolvens bajtársammal, aki szintén Prágában végzett (más karon) és akinek édesapja magas rangú katonatiszt volt a nyugati katonai körzet székhelyén, Táborban. Volt egy jó szokása. Mindig magával hozta a zsebrádióját, amellyel hallgattuk a Szabad Európát. Így volt ez november 17-én is. Egyenes adásban hallottuk a történteket, nem hittünk a fülünknek, mi történt Prágában. Végighallgattuk az egész éjszaka folyamán. Majd másnap, amikor visszamentünk a körletre, elmondtuk a többieknek, hogy elindult a folyamat. Ők persze azt hitték, hogy viccelődünk, egyikük sem hitte el, hogy mi történt az elmúlt órákban Prágában. Felajánlottuk, vigyék magukkal a rádiót, a körletben úgysem hallgathattuk. Egy nappal később már négy felvilágosodott volt közöttünk, persze a többiek még akkor sem hittek el semmit. Majd fokozatosan az egész csapatunk felvilágosodott. Az állami média úgy emlékszem november 23-án kapcsolt át, akkor állt a forradalom oldalára. Addig csak a kemény elutasítás hallatszott. Egyébként az alakulat egy hétig teljes készültségben állt.
Ide kívánkozik még három további részlet. 1. November 22-én hajnali két órakor kivezényelték a „buzerplaccra” az egész alakulatot. Bizalmi szavazást tartottak arról (érdekes, még nem volt itt a fordulat, de megjelent a demokrécia az alakulat kapuján belül!!!), hogy az alakulat katonái támogatják-e Milan Václavík hadügyminisztert. Érdekes volt ennek a forgatókönyve. Öt mondattal elmondta az alakulat parancsnoka(generális), hogy miért vezényeltek ki. Majd következett az első kérdés: ki van a miniszter ellen. Senki sem lépett előre. Majd a következő kérdés: ki tartózkodik: öten előre léptünk, közöttünk egyetlen katonatiszt. Majd a harmadik kérdés, ki támogatja őt: az összes többi előre lépett. Később kiderül, hogy az a katonatiszt aki előre lépett, ő volt az egyetlen, aki nem volt közülük párttag. Ő pedig 1990. elejétől nyomozni kezdett és kiderítette, hogy a bizalmi szavazás kamu volt, mert előző nap késő este a parancsnokság elküldte Prágába azt az üzenetet, hogy utolsó emberig az összes hivatásos és szolgálatos katona támogatta a minisztert. Na emiatt a hazugság miatt később bebörtönözték az akkori politrukot.
2. Amikor megtörtént a fordulat, amikor Václav Havel köztársasági hivatalos elnökjelölt lett, a kaszárnyán belül is megenyhült a légkör. A reggeli napiparancs után ötünket az abszolvensek közül naponta koznultációkra hívott a parancsnoskság. Annyira bizonytalanok voltak, nem tudták, mi tévők legyenek. Bennünket hívtak segítségül, hiszen szerintük mi tüntettünk évekig a Vencel téren, akkor tudnunk kell, hogyan tovább, mi lesz a következő lépés. Osszuk ezt meg velük. Ez naponta megtörtént vagy két hónapig, néha igen komikus körülmények között. Siralmas volt látni, mennyire bizonytalanok voltak.
3. Ezen a támaszponton voltak a légvédelem büszkeségének, a Tamara rendszernek a próbái. Szakaszparancsnok voltam, a beosztottjaim is szakmai feladatokkal voltak ellátva. Ez a rendszer nagyon hatékony volt. Persze akkor még nem tudtuk, hogy a fejlett amerikai lopakodók ellen az egyetlen hatékony légvédelmi rendszerrel van dolgunk. Ezt csak később, a balkáni háború idején tapasztaltam meg, amikor a Tamara rendszer Szerbia felett lelőtt több, F-117-es Nighthawk lopakodó vadászgépet. Elképedtem akkor, hogy korábban mihez volt némi közünk.
Felvidék.ma, Oriskó Norbert{iarelatednews articleid=”42668,42674″}
