Németh Zsolt, Magyarország külügyi államtitkára 2013. december 30-án a Magyar Távirati Irodának azt nyilatkozta: a mindenkori magyar külpolitika feladata, hogy összhangot teremtsen a nemzet- és a szomszédságpolitikai szempontok között.
A kijelentéssel műveleti szempontból egyet lehet érteni. Ez azért is lehetséges, mert a magyar nemzet társadalmi kapcsolataiban, kulturális kötődésében, történelmi emlékezete szerint valamint érzelmi síkon megfogalmazódó nemzeti azonosságában – a 2011-ben elfogadott új „nemzeti” alaptörvény meghatározásától eltérően egységesnek ugyan nem, de – egyetemesnek mindenképpen tekinthető. (A magyar nyelvben az egység és az egyetemesség két különböző, de nem ellentétes rendszert jelent.) A magyar nemzet, a szomszédos nemzetekkel sem áll ellenséges viszonyban, még ha, az esetek nagy részében, barátinak sem tekinthető velük a kapcsolata.
A külügyi államtitkár év végi kijelentése azt sugallja, mintha ez eddig nem lett volna nyilvánvaló, de ezután erre kellene törekedni. Ez az áthallás valóságos, nem véletlenszerű.
Fél évvel korábban, július 5-én Felsőszinevéren (Verecke tőszomszédságában) a kárpátaljai nyári táborban arról beszélt az államtitkár, hogy a nemzetpolitika és a szomszédságpolitika elválaszthatatlan egymástól. Ezzel ugyancsak egyet lehet érteni, még inkább, mint a feljebb idézett nyilatkozattal.
A két megállapítás összhangja ellenére mégis némi különbséget kell tennünk a két megnyilvánulás szövegértelmezésében. Az időben korábbi megfogalmazásban egyéni, tapasztalati szemlélet, talán az elmúlt több mint húsz év tanulsága tükröződik, az év végi nyilatkozatban a külügyminisztérium egyik felelős tisztségviselőjének hivatalos elvárása lett megfogalmazva saját szakterületével kapcsolatban.
A párhuzam nem ellentét
Ez kétfajta, de nem ellentmondó valóság. Rejtőzik ezekben a nyilatkozatokban egy ritkán felvetett kérdés is: lehet-e azonos a magyar külpolitika Magyarország külpolitikájával? Még inkább kínálkozik egy másik kérdés: van-e/lehet-e magyar külpolitika, vagy csak a mindenkori Magyarország külpolitikájáról kell beszélnünk.
Tudvalévő, hogy a külpolitika az energetika-politikához hasonlóan az egyik legtipikusabb állampolitikai ügy és az állam soha sem azonos a nemzettel. Akkor sem, ha a nemzet közössége döntötte el az államalapítást, sem akkor, ha a nemzet összessége az adott állam területén lakik. Még kevésbé akkor, ha látjuk hová vezetett a „nyugat-európai” mintegy negyedévezredes abszolutizmusból fakadó nemzetállam-eszme: a másságot gyűlölő fasizmusba, nácizmusba és a mai államnemzet eszméhez.
Ha a nemzetet az állammal azonosítanánk, akkor a francia nemzet bűnének kellene tekinteni a hugenották lemészárlását, vagy a francia-németalföldi cigányok halomra gyilkolását, noha mindezt az állampolitika szervezte meg. Egyenlőségjelet kellene tennünk a fasizmus és az olaszok között. Valamint a német nemzettel kellene azonosítanunk a hitlerizmust és a nácizmust, noha ez a szörnyűség egy állampolitikához köthető. A mai valóság szempontjából azonban az a legszörnyűbb, hogy az ilyen múlttal terhelt államok hozták létre az Európai Uniót és ezek az államok nem tudnak szembenézni múltjukkal, huszadik századi közelmúltjukkal sem, amelynek több sötét foltja látható: a náci példára elfogadott kollektív bűnösség elve a németséghez és a magyarsághoz tartozókra vonatkozóan, aminek ma már két terminus technikusa is létezik: Beneš-dekrétum, reszlovakizálás, valamint ezt megelőzően a máig élő trianoni békerendszer.
Ugyanakkor lehet-e (az államok közötti jogrendszer /jelenleg tévesen megnevezve: a nemzetközi jog/ alanyaként) az állam a nemzet képviselője?
Az állam a nemzet megtestesítője közvetlenül biztosan nem lehet, legfeljebb képviselhet nemzeti (vagy számbeli többségi) érdeket – de ha nézzük az arab világ síita-szunnita megosztottságát, ez is kétséges. Ez azt is jelenti, hogy minden eddigi erőlködés ellenére a nemzet és az állam között nem jöhet létre közjogi kapcsolat, mert ez csak az egyén és az állam között létezhet. Az ezzel kapcsolatos bármilyen képzelgés rossz irányba vezet. Ugyanakkor az egyének műveltségi-történelmi-élményi közössége (a nemzet) és az általuk elfogadott szervezési keret, illetve az ezt megjelenítő államszervezet közötti egyetértés már meghatározó jellegű lehet. Az állam erről az összhangról is szól, a nemzet mégis másról. Ebből logikusan következik, hogy a külpolitika és a nemzetpolitika nem lehet azonos politikai szakterület, csupán átfedések lehetségesek a két terület között.
Az állam és nemzet két valóság
Az állam politikai-, hatalmi-, jogi szerződés. A nemzet érzelmi-, családi-, kapcsolati-, társadalmi-, kulturális-, politikai szerveződés és szerződés. A kettő között van egy látszólagos átfedés, amit politikának nevezünk. Ezt magyarul közös akaratnak kellene nevezni, de nem biztos, hogy manapság ezt értjük a politika fogalmán, főleg ha a politika pártokra bontódik, ami ellentmond eredeti értelmének, ami a közjóból ered, de ma nem közérdeket, hanem csoportérdeket jelenít meg.
A csoportérdek sem ördögtől való, hiszen gazdagíthatja a közérdeket. Ez Árpád-házi királyaink idején még talán működött, mert akkor születtek meg Európa első autonómia törvényei, Magyarországon. Egyéb vonatkozásban akkor sem tudtunk egy húron pendülni.
Később a helyzet még rosszabb lett. A tizenkilencedik századvégi, huszadik és a huszonegyedik század elejének magyar politikatörténetéből több példát is felsorolhatunk, ami ellentmond a közjónak, a közérdeknek. Maradjunk csak kettőnél.
A magyar kommün idején, 1919-ben a kommunista Szamuely Tibor az akkori magyar középosztály, az addigi állami hivatalnokok, falusi elöljárók regimentjét akasztatta fel, mert ítélete szerint a korábbi rendszer kiszolgálói voltak – noha a korábbi rendszer egy természetes, történelmi szerkezetből állt össze. Ugyanakkor a „Vörös Tábornok”, Stromfeld Aurél, az antant csapatok által elfoglalt területeket igyekezett felszabadítani „vörös” katonáival. Történelmi magyar hivatást teljesített, egyébként katonái faképnél hagyták volna őt – mást végzett, mint politikai főnökei. Szamuely a Tanácsköztársaság állampolitikáját jelenítette meg, Stromfeld a nemzetpolitikát.
Az érthető, hogy Szamuely eltűnt a süllyesztőben, de Stromfeld miért nem lett egyik jelképe a magyar nemzetpolitikának, kevésbé érthető.
Szomszédság
A nemzetpolitika és a szomszédságpolitika közötti összefüggés a rendszerváltozás kezdete óta létező és vitatott kérdés, ami láthatóan a mai napig nem tisztázódott. Pártpolitikai és kormánypolitikai kérdésként is felvetődik.
A kérdésfelvetés oka, hogy máig nem tettük egyértelművé a nemzetpolitika, a szomszédságpolitika és a külpolitika közötti összefüggést, illetve nem merjük kimondani, hogy a létező magyar polgári és politikai közéletben ennek a három politika-halmaznak van egy olyan kölcsönös metszési területe, ami már külön szakpolitikai területnek nyilvánítható, amit NEMZETPOLITIKA-ként kellene nevezni és a kormánypolitika sajátos területévé, önálló tárcává kellene nyilvánítani, vezetőjét pedig a miniszterelnök partnereként, esetenként opponenseként kellene kezelni.
Ez a kérdés először a Magyar Demokrata Fórum 1993. évi januári Országos Közgyűlésének külügyi és határon túli magyarokkal foglalkozó szekciójában vetődött fel oly módon, hogy ott a helyszínen, az akkori külügyi államtitkár lépett fel a javaslat elutasítójaként. Talán hivatalból, hiszen az akkor már létező Határon Túli Magyarok Hivatalát a külügyminiszter felügyelte.
Az akkori kérdésfelvetés arra irányult, hogy a nemzetpolitika a Magyarország államhatárán kívül élő magyarok okán olyan sajátos ügy, aminek ugyan vannak külügyi kapcsolódásai, de túllépik az állampolitika területét.
A sajátos magyar ügy
A kérdésfelvetéstől való idegenkedésnek a szakmai merevségen túl egyéb oka is lehetett.
Az európai államoknak azon összessége, ami a Versailles-i békerendszert hozta létre, valamint annak nyomán alakult ki, és amely 1935 óta politikailag, de 1943 és1947 közötti időszakban fokozatosan, 1947-ben Párizsban jogilag is a Szovjetunióval kiegészült, éppen ebben az időben (1990-1993 között) részlegesen összeomlott: Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia megszűnésével. Emiatt vált időszerűvé a kezdetben Balladur Tervként emlegetett majd Európai Stabilitási Szerződéssé silányított „új békeszerződés” megkötése. A két huszadik századi békeszerződés kezesei egy részének megszűnése és a békeszerződések által (1919/1920-ban) létrehozott, illetve (1945/1947-ben/ újra alakított államok egy részének megszűnése ugyanis logikusan vetette fel a békeszerződések revíziójának lehetőségét.
A Balladur Terv első szövegezése ugyanannyira volt idealisztikus, mint az amerikai külügyminisztérium szakértői munkacsoportja által a háború vége utáni béke megteremtésére, 1943-ban megfogalmazott tervezete, Közép-Európának a Baltikumtól a Balkánig terjedő stabilizálásával kapcsolatban. Az amerikai szakemberek – akkor még – figyelembe vették a két bécsi döntést, valamint a három balti állam önállósági törekvését és a térség etnikai határait. A francia miniszterelnök tervezete (ötven évvel később) pedig az új szerződésnek részesévé tette volna a Trianonban (a Versailles-i békerendszerrel) szét- és elszakított nemzetrészeket is. Az amerikai szakemberek elképzelését az 1943 novemberében lezajlott három-hatalmi teheráni konferencia tette jégre. Balladurt az Európai Közösség és az ennek nyomán megalakult Európai Unió és a mögötte álló érdekek futtatták vakvágányra. Nem csoda, hogy a francia miniszterelnök belebukott, akárcsak korai államhivatalnoki elődje Maurice Paleologue, aki 1919-ben egy rövid ideig a francia külügyminisztérium hivatalvezetője (közigazgatási államtitkára) volt és kísérletet tett egy kevésbé magyarellenes békeszerződés kialakítására, amibe ugyancsak belebukott. Javaslataik új korszakot nyitottak volna a huszadik századi európai történelemben. Balladur nevét ma már nem ismerik, mint ahogy Paleolugue nevét sem lehet ebben a vonatkozásban megtalálni a világhálón, de az amerikai külügyi szakértők elképzelését is elsősorban Romsics Ignác publikációiban lehet elérni. Balladurhoz a De Gaulle utáni időszak legrövidebb miniszterelnöksége kötődik, Paleologue hivatali megbízatása is rövid ideig, néhány hónapig tartott, az amerikai szakemberek javaslata pedig soha sem vált hivatalos elképzeléssé, csupán javaslat maradt.
Ne felejtsük, a Balladur Tervet lecserélő silány Stabilitási Egyezményt az Európai Unió garantálja 1994 tavaszától, aminek eddigi legfontosabb doktrínája, hogy az 1957 előtti jogsértések nem érintik a római szerződésben egyesülteket, tehát a mai Európai Uniót. De hát, akkor mi van a holokauszttal? Ha napirenden tartjuk a holokausztot, akkor napirenden kell tartanunk a második világháború utolsó évétől megtörtént és a mai napig is történő jogsértéseket.
Ez külügyi vagy nemzetpolitikai kérdés?
Ebben a szövevényben a magyarországi külpolitika (állampolitika) nem mert és nem is tudott tájékozódni, hiszen az állam érdeke az Európai Unióhoz való felzárkózás, csatlakozás volt. A nemzet érdeke ezzel nem volt ellentétes, csak feltételes, az állam érdeke feltétel nélküli volt. Egy önálló magyar nemzetpolitika számos olyan kérdést tudott volna megfogalmazni 1991-től, amiket az állampolitika szakmai körökben sem mert kimondani. Főleg az alapszerződésekkel kapcsolatban. Ehhez kellett volna az azóta is hiányzó merészség, hogy válasszuk el egymástól a külpolitikát és a nemzetpolitikát.
A Közép-Európa politika bukásai
Látszólag kissé messze kalandozva, de a nemzetpolitika nyomvonalán haladva kell értelmeznünk ezeket a visszatekintéseket és kitekintéseket a nemzetpolitika, szomszédságpolitika és a külpolitika hármas egységének, találkozási mezőjének szempontjából.
Lássuk csak: a huszadik században hány világpolitikai bukást éltünk meg?
Nem belemélyedve Andrássy Gyula reformkori hagyományainak és kiegyezéskori utópiáinak szövevényébe és elismerve korhű zsenialitását, mégsem tehetjük le szavazatunkat az őt, a magyar külpolitika zsenijeként felmutató érdemlegesség tablóján.
Az első buktatót a Versailles-i békerendszer hozta magával, ami az örökletes monarchiák, a dinasztikus politika végleges bukását jelentette, noha ez az irányulás röviddel 1815 után kezdődött. Mintha a kiegyezés-kori magyar politikát ez hidegen hagyta volna – ez volt a magyar állampolitika trianoni zátonya.
A második bukás 1938-1939-ben következett be, ami az első bukásból győztesen kikerültek egy részét sújtotta.
A harmadik bukást, 1945-ben a második világháború hozta magával – azt a nagy katyvaszt, amiben szinte minden európai érték felőrlődött – nem csak a vesztesek, de a győztesek is buktak, erkölcsileg.
A negyedik bukás a kommunizmus elbukása volt 1989-1991-ben, amiben az egyik világbirodalom (Szovjetunió, a cári Oroszország utódja) is térdre kényszerült, mivel a téveszme államhatalmi védnöke volt.
A „nyugat” is elbukott 1989/1990-ben, mert nem készült fel a kommunizmus bukására. Aki azonban tudott olvasni az eseményekből, az érezhette, hogy ez az utóbbi világpolitikai változás nem 1989-ben kezdődött, sem 1985-ben, hanem 1982. november 9.-éről 10-ére virradóra indult, Leonid Brezsnyev halálával.
Akik nem kezdtek dolgozni új politikai szerkezetek kialakításán legalább öt évvel ezután vagy a kommunista rendszer bukását legalább három évvel megelőzően, azok ma miért nevezik magukat rendszerváltoztatóknak? Csak sodródtak az eseményekkel.
Ha lett volna valaha is, és ha legalább a politikai rendszerváltozás óta lenne önálló magyar nemzetpolitika, akkor kevésbé jelentenének gondot a rendszerváltozáskor elszalasztott esélyek, mert nyilván kevesebb hibát, mulasztást követtünk volna el. Azok a rosszul sikerült alapszerződések sem jelentenének lidércnyomásos állapotot a magyar (nem a magyarországi) külpolitikában, amelyek elől az állampolitika nem térhetett ki. Hiszen nyilvánvaló, hogy az európai politika „rendszerváltozás-kori” összeomlása hozta magával a két huszadik századi békeszerződési rendszer pótlására kötött alapszerződési rendszert.
A magyar külpolitika szempontjából vitatható tárgyalás-sorozat a szomszédos államokkal nem a magyar politika sikertörténete, mert a mind az Antall-kormány, mind a Horn-kormány ugyanannyit teljesített ebben a tekintetben, mint elődei, akik aláírták az 1920-as és az 1947-es békeszerződést. Az alapszerződések megkötése Magyarország NATO csatlakozásának feltétele volt és nem a regionális politika kialakítása. Horn Gyula mondta ki a szentenciát: hajlandó vagyok aláírni egy üres papírlapot is, ha ez a feltétele Magyarország NATO tagságának. Külügyminisztere, Kovács László pedig egyértelművé tette, hogy visszájára fordították az Antall-kormány 1992. augusztus 19-én elfogadott doktrínáját miszerint Magyarország európai integrációjának meghatározó szempontja a nemzet határon túli közösségei által megfogalmazott törekvések támogatása. A Horn-kormány szerint az első helyre került Magyarország európai integrációja és az utolsó helyre a határon túli magyarok törekvései. Ezen a ponton biztosan elvált egymástól az állampolitika, a nemzetpolitika és a szomszédságpolitika.
A rendszerváltoztatás nem 1989-ben kezdődött
Az 1982 novemberében elkezdődött Szovjetunió-béli „reformok”, még ha az első lépéseket az alkohol fogyasztásának részleges tilalma jelentette is, valamint az 1985 óta (Gorbacsov elnökké válásától) felgyorsult és egyre gyorsuló folyamat, ami az 1989. évi őszi változásokhoz (elsősorban a berlini falnál lezajlott eseményekhez) vezetett, egyértelművé tették, hogy mindent újra kell fogalmazni, ami 1945 óta történt Európa közepén és keletei felében. Mégsem lett nyilvánvalóvá, hogy legalább az Európa-politikát kellene újraértelmezni. Európa felkészületlenül várta a rendszerváltozást. Egyedül Németország készült fel erre. A magyar (a magyarországi) politika pedig alkalmatlannak nyilvánult. Ugyanakkor voltak előzmények, amik ennek ellenkezőjéről tanúskodnak.
Szívesen elfelejtkezünk arról, hogy 1981-ben Magyarország a Nemzetközi Valutaalap tagjává vált. Ez persze Moszkva beleegyezése nélkül nem történhetett volna. Viszont a „szovjet-táboron” belül nem kedveztek ennek a körülmények. Lengyelországban éppen Jaruzelski tábornok vezényelte a reformerők elnyomására szervezett katonai puccsot. Romániában dühöngött a nacionál-bolsevista diktatúra. Csehszlovákiában pedig darálták be a kommunista hatalom ellenzékét és Vasil Bilak azt nyilatkozta, hogy nem Lengyelországban kell megvédeni a szocializmust, hanem Magyarországon.
Ezt megelőzően Magyarországon fogalmaztak meg egy „új gazdasági mechanizmust”, a korábbi szociáldemokrata, de később „árulóvá” vált Nyers Rezső segédletével. Az elképzelés eltért az akkori ortodox „szovjet-típusú” felfogástól, tehát „unortodox” volt. Akárcsak 2010 óta az Orbán Viktor által fémjelzett „untortodox” gazdaság és pénzügyi politika, ami a kísérletező embert igazolta.
Legyünk tehát elismeréssel a múlt irányában, hogy értsük a jelent is. A jelent azonban csak akkor értjük meg, ha például a nemzetpolitikai kérdésekre nem a múlt görcseitől korlátozva adunk választ.
Korábbi képviselőinknek Moszkvában kellet megvívni harcukat, a mostaniaknak Brüsszelben. Lehet, hogy opponenseink utasítói akkor is azok voltak, akik most, de a harcot nekünk kell megvívni – ez nem csak államérdek, nem csak az ország érdeke, hanem a nemzet érdeke is. Íme, egy közös pontja az állam-, az ország- és a nemzetpolitikának.
Ez a nemzetpolitikának azon fejezete, amit kormány-, állam- és ország-politikai alfejezetekben kell megfogalmaznunk. Ha ez sikerül, megvalósulhat a nemzetpolitika tetemes része, de nem az egésze.
A nemzetpolitika más terület.
Szemléletváltás szükségeltetik
A politikatudományok doktriner művelőinek a körében is talán rövidesen elfogadottá válik, hogy a magyar politikát 1918 óta kissé másként kell szakmai területekre felosztani, mint korábban, vagy, mint az ma szokásos az abszolutizmus 19. század elejei lecsengésével. Érdemes lenne ezt a kérdést áthárítani a magyar politikában az államon túli ügyek „lovasságának” a hatáskörébe, ahol jelen van egy természetes személy, a ló, ami időnként az érintettek nevében felnyeríthetne.
Ma, előszeretettel mondjuk és nem alaptalanul, hogy a politika legnagyobb halmazát a közpolitika alkotja, de ennek a nagy halmaznak a megalkotásával könnyen összemosunk olyan területeket, amiket nem szabadna, pl. a kormánypolitikát a pártpolitikával sőt, még a civil politikával is. A civil politika végét jelenti, ha kormánypolitikává minősül, de ha a kormánypolitika és a civil szervezetek hasonló értéket jelenítenek meg, akkor ezen értékek együttes erőt képviselvén, megsokszorozódhatnak.
Csakhogy a kormánypolitika is általánosító halmaz, mert a külügyek egyértelműen állampolitikai kérdéskört alkotnak és kell, hogy átíveljenek kormányzati ciklusokat. Ugyanakkor a szomszédságpolitika sem klasszikus külpolitika. A francia-német viszonynak (időnként iszonynak) a 19. és 20. századi alakulása a példa erre – az 1870-től 1945-ig tartó háborús korszakot végül is a Montanúnióként emlegetett Szén és Acélszövetség zárta le 1951-ben, ami többet jelentett két szomszéd ország és szomszéd nemzet megegyezésénél. Ez teremtette meg a mai Európai Unió alapját, ami az ehhez társult további négy országnak (összesen hatnak) az egymáshoz való viszonyában megváltoztatta külpolitikájuk jellegét is. Ennek a hat országnak a jelenlegi további huszoneggyel már nem ilyen jellegű az államközi kapcsolata – inkább hasonlít a hagyományos külkapcsolathoz.
Ráébredés kell
A 19. század utolsó harmadától számítva Magyarország politikájában illetve a magyar politikában nem jelent meg sajátosan a nemzetpolitika, mert az állampolitikával volt azonos, csakúgy, mint száz évvel korábban az abszolutizmus idején a francia vagy a Habsburg felfogás szerint. A nagy magyar rádöbbenés az első világháború után következett be.
Bennünket Trianon ébresztett rá, hogy a nemzetpolitika nem azonos az állampolitikával és a kormánypolitikával, még ha egyiktől sem választható el. Ezt a sajátosságot azonban máig nem tudtuk szakmailag rendezni. Mint ahogy Nyugat-európai partnereink sem a korábbi hagyományaikat. Ők állandóan nemzetállamról beszélnek és az államok kapcsán nemzeti felelősségről, mi pedig kisiskolásként szajkózzuk őket, még ha tudjuk is, hogy az államnak és a nemzetnek csak a 9. és a 10. században volt egymáshoz köze Európában. Magyar viszonylatban a 15. század végéig. A rendezetlen tudatú és zavaros hatalmi szerkezetek összevisszaságában vergődő Nyugat Európa ennek a rendezésére ötlötte ki a 16. században az abszolutizmust, az ellenreformációt, a hatalmi szerkezet modernizálását a totalitás irányába – a különbözőségek eltörlése volt a cél. Ebből született meg a nemzetállam, aminek terméke lett a fasizmus és a nácizmus, illetve a ma is élő nemzeti szocializmus.
Vissza a gyökerekhez
Trianon óta a magyar politikában nem kérdés, hanem tény: a nemzetpolitika különálló, de a többi politikai szakterülettől nem független politikai ágazat. Ennek ellenére, a két világháború között a magyar és a magyarországi politikában a nemzetpolitika – kereszteződve az állampolitikával – sajátosan kiemelt szerepet töltött be, elsősorban a revíziós politika miatt. Akkor azért nem lett különálló szakpolitikaként megfogalmazva, mert az állampolitika a revíziónak lett alárendelve. Utólag nehéz kibogozni azt a csomót, hogy Horthy idején gátlások vagy hagyományok okán nem vált külön a nemzetpolitika az állampolitikától, de arra, hogy ez ma sem válik szét két rokon szakpolitikai területre, semmilyen mentséget nem lehet találni.
A külügy tehát bele van kényszerítve egy helyzetbe: a nemzetpolitika és a szomszédságpolitika összehangolásába, amit lehet kezelni, de önálló szakpolitika hiányában jól művelni aligha.
Talán nem ártana még egyszer végiggondolni a három terület – külpolitika, szomszédságpolitika, nemzetpolitika – közötti összefüggéseket, különbségeket és eltéréseket. Magyar vonatkozásban a nemzetpolitika súlypontja a Kárpát-medencében található. Ugyanott ahol az állampolitika központja is van. A szomszédságpolitika sem lépi túl ezt a térséget. De mivel az állampolitika műveleti területe sokkal tágabb, ezért a súlypontja is máshová tolódik. A nemzetpolitika műveleti területe leginkább a regionális politika területével azonosítható. Ezt már 1335-ben Károly Róbert is felismerte. Ennek példájára jött létre 1991-ben az új Visegrádi együttműködés, ami jellegzetesen regionális ihletésű kezdeményezés volt, de nem izmosodott meg. Lehet, hogy éppen azért, mert nem vált külön szakpolitikává a nemzetpolitika.
Egy szó, mint száz: a nemzetpolitikát önálló szakpolitikaként kell megfogalmaznunk!
Duray Miklós, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”40848,37589,35229,23338,13234″}
