Itt, Európa közepén, minden családnak megvannak a maga titkai. S ezek a titkok olykor-olykor megelevenednek. Egy ilyen titok képezi a Felvidék – Horná zem c. animációs dokumentumfilm központi témáját is, amelyben Vladislava Plančíková fiatal szlovákiai rendezőnő olyan régi történeteket porol le, amelyekről azt gondolnánk, már feledésbe merültek. Ám az érintettek emlékezetében máig elevenen élnek, heves érzelmek nélkül még ennyi év múltán sem képesek beszélni mindarról, ami annak idején velük történt. Ahogy a hatalmasok s a még hatalmasabbak a második világháború utáni kegyetlen döntéseikkel meghatározták a Felvidéknek nevezett nemzetiségileg vegyesen lakott területen élő emberek sorsát. A kitelepítésekről van szó a filmben, a felvidéki magyarok és a magyarországi szlovákok lakosságcseréjéről.
A kétnyelvű film a máig időszerű agyontabuizált szlovák-magyar viszony témáját tükrözi nem szokványos módon – animációs dokumentumfilm formájában. A vegyes, szlovák-magyar családból származó Plančíková a filmben saját családjának történetét dolgozza fel. „Ez az én személyes történetem. Elgondolkodtam nagyanyám szavain, aki elmesélte, hogy egész családjával együtt Magyarországról települt át Szlovákiába, és máig nem sikerült teljesítenie édesanyja, vagyis az én dédnagyanyám végakaratát, hogy hazai föld kerüljön a sírjára” – mondja a fiatal rendező, akinek nagyanyjához és dédanyjához fűződő kapcsolata kulcsfontosságú a filmben. A fájdalmas régi történetek a dédnagymama kívánságának teljesítése során kerülnek felszínre. A rendező a régi történetek felelevenítésével a családi kapcsolatok segítségével igyekszik megértetni a fiatal nézővel ezeknek a régmúlt eseményeknek a sorsszerűségét és időfelettiségét. Amit a kor még élő tanúi képtelenek voltak kimondani, vagy amit a régi filmhíradók nem mondtak el, elmondják az ötletes animációs történetek. Jana Kirschner zenéje, azon kívül, hogy elsősorban a mai fiatal nemzedékhez szól, csak még erősebbé teszi a filmet.
A film, amely a fiatal rendező főiskolai vizsgafilmje, hat évig készült. „Azt szeretettem volna, ha a filmem szlovákoknak és magyaroknak egyaránt szól. Nem arról akartam beszélni, hogy miért kellene haragudnunk egymásra, hanem, hogy miért kellene meghallgatnunk és megértenünk egymást” – fogalmazott Plančíková a film sajtóbemutatója után tartott sajtótájékoztatón. „Az animációkat azért használtam, mert a beszélgetések során előfordult, hogy kimondtam valamit egyenesen, és az emberi reakció az volt, hogy vagy megijedtek, vagy visszahúzódtak, esetleg támadásba mentek át. Az animáció hasonlóképpen, mint a mese megszólítja bennünk a gyermeket, és sokkal nyitottabb rá az agyunk. Úgy éreztem, jó eszköz lehet ez ahhoz, hogy az érzéseinken, az együttérzésen keresztül fogjuk fel a film történéseit” – mondta a rendező.
Plančíková filmje nem a száraz tényekre támaszkodik, emberi történeteket mond el a még élő tanúk visszaemlékezései és a velük való beszélgetések alapján. A filmnek van azonban egy másik vissza-visszatérő vonulata is, amelyben magyar, szlovák és vegyes házasságból származó fiatal értelmiségiek beszélgetnek egymással arról, mit jelent számukra az identitás fogalma, hogyan élik meg magyarságukat vagy szlovákságukat, egyáltalán jelent-e számukra mindez valamit, és képesek-e megérteni vagy átérezni a filmben szereplőkhöz hasonló sorsú családtagjaik fájdalmát, érzéseit. Lucia Satinská, aki egyike volt a filmben beszélgető fiataloknak, a sajtótájékoztatón elmondta, a rendező szándéka, miszerint az emlékezők történeteit összeköti a fiatalok beszélgetésével, a téma időtállóságának éppen az ellenkezőjét bizonyította. „Nekünk most kell kérdeznünk, és a mi generációnknak kell kérdeznie, egyébként már késő lesz. Ha most nem kérdezünk rá ezekre a családi titkokra, akkor már sohasem szerzünk tudomást róluk” – fogalmazott. „Szüleinkkel ellentétben nekünk megvan az az előnyünk is, hogy olyan korban nőttünk fel, amikor már nem félünk kérdezni, nincs bennünk félénkség, és nincs bennünk az a fájdalom sem, ami az idősebb generációban talán még megvan. Ezért a kötelességünk, hogy kérdezzünk” – fogalmazott Satinská.
A filmnek nem célja az ítélkezés, a személyes történetek alapján csupán rámutat arra, hogy az emberi sorsokat több generációra kihatóan meghatározó embertelen döntés igazából senkinek sem volt jó. A kitelepített felvidéki magyarokban máig ott a tüske, sokan közülük máig nem barátkoztak meg új otthonukkal, s máig sem tudnak könnyek nélkül emlékezni azoknak a kegyetlen napoknak a történéseire. Előkerül egy-egy féltve őrzött régi megsárgult kép is a szülőfalujukról, a házról, amelyben születtek, az igazi otthonról.
A szlovákok meg? Bár ők többnyire önszántukból jöttek, a propagandaszövegtől lelkesen a „domovinába”, igazából azonban őket is becsapták a hatalmasok. A kitelepített magyarok házaiba kerültek, többnyire magyar környezetbe, amit sokan közülük sohasem szoktak meg. Hiányzott a tótkomlósi föld… Persze, ebben az esetben sem lehet általánosítani, van, aki örült a lakosságcserének az áttelepült szlovákok közül. Ahány ember, annyiféle sors, mindenki egyedi módon dolgozta fel a tragédiát, ha tudta.
Vladislava Plančíková Felvidék – Horná zem c. dokumentumfilmje március 25-étől látható a szlovákiai mozikban. A film talán legnagyobb erénye, hogy megszületett. Mert kérdezni csak arról lehet, amiről tudunk, s a szlovák történelemkönyvek nagyon szűkszavúak a kitelepítések témáját illetően. Remélhetőleg a film eljut majd az iskolákba is, hogy egy-egy rendhagyó történelemóra keretében a szlovák és a magyar fiatalok is megismerjék az ország eme sötét korszakát, mivel ez is részét képezi a történelmünknek. S talán segít majd, hogy jobban megértsük egymást.
Felvidék.ma 
