Ha egy felvidéki magyar azt hallja, hogy valaki új magyar pártot kíván alakítani, az több mint valószínű, hogy eljut a gutaütés határáig. Ugyanis minek is kell ismét egy új párt, ha már a nagyérdemű – a közvélemény kutatások is erről tanúskodnak – már a meglévőkre is fenntartásokkal tekint.
Hogy mégis miként is lehet eljutni egy új párt megalapításnak a gondolatához, íme egy tuti recept:
Amikor baráti körömmel összeülünk Pozsony Óváros-i műtermemben, a Pozsonyi Műtermek szabad művészeti társulás székhelyén, a kiállítás-szervezési, alkotói teendők megbeszélése után mindig is akad idő amolyan szabad folyású tereferére, amibe belefér az égadta világon minden, a honi, s a nemzetközi helyzet megtárgyalásától kezdve az is, mikor, melyik politikus is mondott ismét valami nagy-nagy baromságot, de helyet kap a humor is. Persze nosztalgiázunk is néha, a múltkor például – amolyan hangulatlazítás céljából – azt meséltem el barátaimnak, 1974-ben milyen körülmények között is találkoztam Kádár elvtárssal.
Egy egyhónapos magyarországi tanulmányút keretében 1974 nyarán kísérőmmel, a Szabad Föld szerkesztőjével többek között meglátogattuk a Szerencsi Csokoládé Gyárat is. A főmérnök aki, végig kísért a gyáron, a riport, a fotózás után megemlítette, hogy két óra múlva Kádár elvtárs látogatja meg gyárukat, ha akarunk, addig üljünk le egy ebédre, várjuk meg mi is az eseményt. Szerkesztő barátom inkább a saját háta közepét nézte volna, mint Kádár elvtársat, máskülönben is, olyan szamiszdat olvasó, terjesztő emberke volt, s már indultunk is volna, de „pilótánk”, a Hírlapkiadó-vállalat fekete volgás sofőrje bejelentette, ő azért kíváncsi lenne rá, még nem látta az öreget, jó lenne, ha maradnánk. Na, meg hát ugye, illene megebédelni is. Maradtunk.
Megérkezett Kádár elvtárs, s hatalmas, fekete „Csajkája,” s szintén fekete Volgás kísérete a gyár udvarán egy Csepel teherautó mellett állt meg. Ennek a matuzsálemi korú teherautónak a vörös posztóval borított platója szolgált amolyan pódiumként, olyan nagyapás mozgású, s kinézetű Kádár elvtársat, amely előtt, már vagy kétszáz fehérköpenyes dolgozó ácsorgott, akik aztán kórusban elkurjantották magukat: üdvözöljük Kádár elvtársat. Ezek után jött Kádár elvtárs részéről a szokásos, amolyan reszelt hangon elmondott – a mi utunk az egyenes típusú -néphülyítés, amelyet a végén hosszan tartó, lassú ütemű vastaps követett – Pódium – szólalt meg utánam az asztalnál az egyik képzőművész barátunk, s miután mindannyian ránéztünk, mit is akar ezzel a szóval kezdeni, így folytatja: – Hát egy fantasztikus ötletem ugrott be a pódiummal -és hát a Csepel teherautóval kapcsolatban. – Hadd halljuk, milyen is az a fantasztikus ötlet:
– Mi lenne – folytatta az ötletgazda – ha alapítanánk egy pódiumpártot. Ennek az lenne a lényege, hogy nem rendelkeznénk pártházzal, meg az ezt kiszolgáló pereputtyal, hanem vennénk mondjuk egy „vétrieszkát,” s ezzel járnánk az országot. A „vétrieszka” platója szolgálna – amolyan pódiumként, az országot járva erről szónokolva gyűjtenénk be a később reánk szavazók voksait.
Mosoly az arcokon, vagyis a beszélgetés üteme elérte a kellő fordulatszámot, hiszen mindenkinek tetszett a „vétrieszka.” Persze annak érdekében, hogy ezt a sokat megélt, a szocialista gép és építőipar büszkeségét meg ne sértsük, a tisztesség végett hadd írjam le ennek a sok helyütt még ma is szolgáló matuzsálemnek a „böcsületes” elnevezését: Praga V-3S.
– Persze a mi „vétrieszkánk” – folytatta a máskülönben illusztrátor ötletgazda – jobban nézne ki mint Kádár elvtárs Csepelje, mert imádott „vétrieszkánkat” tele raknánk a grafikailag „csúcsra pörgetett” – ehhez ugye értünk – molinókkal, s ilyen jelszavakat pingálnánk ezekre: Mi mindenkivel jóban vagyunk…, Azt mondjuk, amit hallani szeretnétek…, Mi csakis az Önök jóléte érdekében jöttünk létre…, Szeressük egymást gyerekek stb. Mert ugye, nem az az érdekes, hogy nemzetiségi közösségünk érdekében konkrét, sokszor ütközésektől sem mentes tetteket hajtsunk végre, az nagyon macerás lenne, meg aztán sok munkával is jár, meg kompromittálnánk részletesen „kimodellezett” pókerarcainkat is. Az érdekes az, hogy
megválasszanak, s pókerarcaink mindenki által kedvelt, valódi pókerarcokká váljanak, s ténykedésünket, vagyis jó szónoki teljesítményeinket akár cikkek, hozzászólások, persze, akár személyesen is – meg is köszönjék.
A százszor visszatért-, a vagy húsz éve regnáló bukott politikusok viselkedésmódját kell követnünk, mert az ilyen szemtelen-, hiú, a csakis önmaga-, s pereputtya számára harácsoló hamis politikus – amit persze az átvert választó nem vesz észre – tudja igazán varázslatosan mívelni a következőket: ha népéért, nemzetéért akár két szalmaszálat sem tett keretbe, ám akkor is, de csakis az ő pókerarcát fogadja majd el a pórnép. Ezt ugyanis már „magasművészetnek” nevezik, a százszor bukott, a húsz év folyamán reánk száradt politikusok magasművészetének.
A baráti körünkbe társult szociológus tagja hirtelen az mondta: – de, hordó is kellene a „vétrieszka” platójára … – Ezután nagy taps, hiszen valóban: hordószónokokra is szükségünk lesz, s egy igazi hordószónok hordó nélkül olyan mint a kofa pult nélkül.
Tehát egyöntetűen-, kézfelemelés nélkül – megszavazva.
Aztán asztaltársaságunk egyik tagja bemondta: – de mi van akkor, ha volt bolsik, besúgók, ezek csicskásai, vagy hasonló spekuláns karrieristák is pártunk tagjai szeretnének lenni. – Ez nem baj, mondtuk többen is szinte egyszerre. – Ezek az emberek valamikor a megtévesztésre lettek kiképezve, s az ilyenekre egy pódiumpártban nagy szükségünk lesz. Azt vernek át, akit csak akarnak, a nép a végén még ünnepelni is fogja őket, s magas kitüntetéseket is osztanak majd nekik. Az ilyeneket persze nagyon meg kell fizetni, ezt ugyanis – elvárják. Persze, termőföldet pártjutalomként nem tudunk nekik szolgáltatni, mert ugye ezt az említett csillagváltó komcsik vagy húsz éve – a későbbi csencselés céljából – már réges-rég szétkapkodták, de megtaláljuk majd ennek is a módját.
Ha már egyszer paródia, akkor fokozzuk, – gondoltam, s a műtermem polcáról elővettem egy magyar értelmező szótárt, hátha akad itt valami jó kifejezés – a pódium szócskával kapcsolatosan. Mit ad Isten – találtam, majd nagy hangosan asztaltársaságom színe elé
tártam: – pódiumbohóc! –
A siker akkora volt, mint a „vétrieszka,” s már zúdultak is az ötletek a huncut szócskával kapcsolatban. Bizony, kell egy pódiumbohóc, ugyanis a nagy Ő lesz a mi szeretetreméltó
pókerarcunk. Ő lesz az, aki megmondja – helyettünk is.
Ha majd járjuk a vidéket, akkor vagy négyen – ahogyan ezt annak idején Kádár elvtárssal is megcselekedték, pódiumbohócunkat feltoljuk a falépcsőn a „vétrieszkára.” Ő majd ezt követően – amolyan csalafinta, hatásvadászó trükk alkalmazásaként – megbotlik a pódium platóján, ezzel elérvén azt, hogy a nagyérdemű – még mielőtt piros orrú, fehérre maszkírozott bohócunk megszólalna – már ekkor nagy-nagy tapssal köszönti. Aztán jön a kortes beszéd.
Pódiumbohócunk egyszerűen elhiteti majd az előtte tolongó közönséggel, hogy nála nincs trombita, pedig mindenki látja, hogy pepitás zakója alatt ott körvonalazódik, domborodik a trombita. Ugye mindannyian emlékezünk még Rodolfóra, aki annak idején a fekete fehér képernyős televíziónkon megjelenve előre figyelmeztetett: – csak a kezemet nézzék, mert csalok. – Na -és elhittük Rodolfónak azt, amit csinált? Persze, hogy elhittük… A mi pódiumpártunk pódiumbohócának is elhiszi majd a nagyérdemű, hogy pódiumbohócunk zakója alatt tényleg nincs ott a trombita.
Aztán egy kis idő után az asztal körül ülők arcáról leapadt a mosoly, a nevetés, ugyanis – az arcizmoknak is jól jött egy kis pihenés a nagy-nagy sztorizások után. Majd valaki ismét megszólalt: – Tudjátok mit… Ne alakítsunk mi – pódiumpártot. Inkább fessük meg vászonra a pódiumbohócunkat úgy, hogy szegény ott áll a „vétrieszka” platóján, s a z egyik szeme sír, a másik meg nevet… Ebben maradtunk.
Kalita Gábor, Felvidék.ma
