A hét első napján, kora hajnalban elindultak az asszonyok Jézus sírjához. Amint lehetett indultak. Minden bizonnyal az asszonyok egész szombatja, a tétlenül eltelő idejük a halott Jézus körül forgott. Valószínűleg csak erről beszéltek, csak ez járt a fejükben, ha valaki bement hozzájuk, akkor talán rájuk is ezt zúdították, hogy mi történt, miért történhetett, s mit fognak tenni. Lehet, hogy nem is tudtak aludni, csak a halott Mesterre gondoltak, csak Ő járt a fejükben, csak Jézus és a vele történtek. Talán mindannyian ismerjük ezt az érzést, mármint amikor valamivel tele van a fejünk, a szívünk a gondolataink, amikor csak arra a valamire tudunk gondolni. És ez lehet bármi. Lehet egy utazás, lehet egy találkozás régen nem látott ismerősünkkel, szerettünkkel; de lehet, hogy csak forgolódunk az ágyunkban, nem tudunk másra gondolni egy műtét előtt, vagy egy kivizsgálás eredményére várva. De amikor nekünk van halottunk, akkor velünk is ez történik, amikor mi készülünk valakitől végleg elválni, akkor is csak az a valaki jár az eszünkben, a vele töltött idő, az emlékek, a beszélgetések, a közös élmények. Nem csoda hát, hogy ezek az asszonyok, akikről az evangélista beszámol amint lehet, amint világosodik, hajnalodik már indulnak, s viszik magukkal az elkészített illatszereket. Ők Jézus testének a bebalzsamozására készülnek, a kedves halottukért, Mesterükért még ezt tudják tenni, hogy bebalzsamozzák Őt, s ezt meg akarják tenni.
De azt kell látniuk, hogy bármennyire szerették volna a balzsamozást elvégezni, Jézus testét megőrizni nem tudják. A kő a sír szájáról el volt hengerítve, és amikor bementek a sírba Jézus testét nem találták. Nem találták a testet. Szinte magunk elé képzelhetjük a helyzetet. Sietnek a sírhoz, ez a legfőbb céljuk, a legelső feladatuk, minden gondolatuk e körül forog, s amikor odaérnek meg kell torpanniuk, mert az általuk eltervezett bebalzsamozást nem tudják elvégezni, a céljuk, elképzelésük hirtelen összeomlott. Keresik a halott Jézust, van egy elképzelt Krisztus-képük, egy halott Jézus-képük és az most megdőlni, összeomlani látszik.
Milyen sokaknak dőlt már össze a Krisztus-képe, a halott Jézus-képe. Milyen sokaknak volt, van egy képe Jézusról, elképzelése, hogy mit lehet ezzel a halott Jézussal tenni, aztán kiderül, hogy a kép, az elgondolás, az elképzelés hamis. Hamis, mert emberi. Könnyen megértjük, ha arra gondolunk, hogy milyen sokan vannak, akiknek gondolataiban csupán egy tanító Jézus él, akik számára Jézus nem több a történelem egy nagy tanítójánál. Ők olyan Jézust ismernek, aki szép erkölcsi életre, az embertárs szeretetére, megbocsátásra tanította az embereket. Sokszor előfordul, hogy azért íratják az iskolában a gyermeket hittanra, mert „nem tanul ott rosszat”. S ez igaz, azonban Jézus nem csupán egy halott erkölcsi minta; még akkor sem, ha sokaknak ilyen képük van róla. De van, aki Jézust csak gyógyítóként látja, akihez csak a betegségben lehet fordulni. S még sorolhatnánk, hogy milyen kép, elképzelés alakul ki Jézussal kapcsolatban, melyekhez a halott Jézus is elegendő.
Az asszonyoknak is a halott Jézus kellett, hogy tervüket megvalósítsák, hogy a bennük támadó igényt, mármint, hogy szeretett Mesterükért még valamit tegyenek véghezvigyék. S amikor nem találják az Úr Jézus testét, mit csinálnak? Lukács evangéliumában azt olvassuk: tanácstalanul álltak. Eredetileg azt jelenti, hogy megzavarodtak, egy pillanatra zavarba kerültek. Mennek, igyekeznek, már hajnalban indulnak, készítik az illatszereket, és amikor odaérnek és nem találják a halott Jézust, összezavarodnak. De hát nem is csoda, hiszen nem úgy lett, ahogyan elképzelték. Velünk is ez szokott történni, amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan elképzeljük. Van egy tervünk, és ha valami probléma adódik, akkor egy pillanatra összezavarodunk. Az asszonyok is összezavarodtak. Nem tudjuk, hogy mi játszódott le a fejükben, mire gondoltak miközben tanácstalanul álltak. De milyen jó, hogy nem kell sokáig tanácstalanul álldogálniuk, hogy nem kell kételyek között elméleteket gyártaniuk, mert megjelenik két férfi tündöklő fehér ruhában, odalép a tanácstalan asszonyok mellé Istennek két küldötte és segítenek kiutat találni a tanácstalanságból. Milyen jó, hogy az Isten nem hagyta, hogy sokáig tanácstalanul, zavarodottan álljanak ezek az asszonyok. S milyen jó, hogy Isten ma sem hagyja, hogy tanácstalanságban és kételyek között éljük mindennapjainkat, hanem válaszokat ad, még a ki nem mondott kérdéseinkre is. Összetörni látszó céljainkra válaszokat ad, tervünk meghiúsulásakor válaszokat ad, hamis Krisztus-képünk formálására válaszokat ad, mint ahogyan a halott Jézust kereső asszonyok is választ kaptak. S a válasz egy kérdés volt, majd egy kijelentés: Miért keresitek a holtak között az élőt. Nincs itt, hanem feltámadt. S ebben ott a válasz. A holtak között nincs az élő. Ti halottat kerestek, de Ő él. Nektek egy halott Jézus kell, de azt nem fogjátok itt megtalálni. Ő nincs itt, Ő nincs a sírban. A halott Jézus itt lenne, de Jézus nem halott, Jézus élő, Jézus feltámadt. Emlékezzetek csak, miként mondta meg nektek. Megmondta előre, harmadnap feltámad. Miért vagytok zavarodottak, miért álltok tanácstalanul? Miért halott Krisztus kell nektek? Miért keresitek a holtak között az élőt? Nincsen itt, hanem feltámadt.
És azt olvashatjuk az evangéliumban, hogy erre a hírre az asszonyok visszamentek a sírtól a tanítványokhoz és elmondták nekik, hírül adták a többieknek. S mi volt a reakció? A tanítványok üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet és nem hittek. Elmondják az asszonyok, hogy nyitva volt a sír, nem találták Jézus testét, megjelentek az angyalok és azt mondják, hogy Jézus feltámadt, ahogyan megmondta és minderre a tanítványok csak legyintenek, az elmondottakat üres fecsegésnek, képtelen beszédnek tartják és nem hisznek.
Milyen sokszor van ez így ma is. Milyen sokan csak legyintenek a feltámadás hírére, milyen sokan üres fecsegésnek tartják a feltámadás hírét, meg úgy egyáltalán Isten igéjét. Hány családban, hány polcon van ott a Szentírás úgy, hogy azt kézbe nem veszik, mert talán üres fecsegésnek gondolják az abban foglaltakat. Hányszor halljuk az igét, igehirdetést, de nem figyelünk, mert üres fecsegésnek gondoljuk. Vagy éppen hányszor érint meg az ige, s érezzük, hogy lépni kellene, szükség lenne változtatni, máshogy csinálni és inkább mondjuk azt, hogy üres fecsegés, és nem hisszük, hogy Isten szól hozzánk; nem hiszünk. Hányszor bújunk ki az ige megcselekvése alól azáltal, hogy a világra hivatkozunk, s mondjuk azt, hogy a mai világban csak üres fecsegés a krisztusi beszéd, az, hogy szeresd felebarátodat, hogy ne ítélj, ne keresd a másik szemében a szálkát, vagy hogy adj annak, akinek nincs, és még sorolhatnánk, mert sokszor mindezeket mi magunk degradáljuk üres fecsegéssé. De ugyanez a helyzet a pokollal, az ítélettel, a kárhozattal, az örök szenvedéssel és mondjuk azt, hogy mindez üres fecsegés.
A tanítványok azt mondták az asszonyok beszédére, hogy üres fecsegés, és nem hittek. Meghallották a húsvéti örömhírt, de nem vették komolyan és nem hittek. Sokan ma is hallják a húsvéti örömhírt, de nem hiszik. Az ünnep alatt sok helyen úgy köszönnek, hogy „feltámadt Krisztus”, de igazából nem hiszik. Sok legény azzal a locsolóverssel indul a lányos házakhoz (ha még egyáltalán van ilyen), melyben ugyancsak Krisztus feltámadásáról szólnak, de csak mondják, üres fecsegésként és nem hiszik. Sokan sok-sok húsvétot megélnek, de a feltámadást üres fecsegésnek tartják és nem hisznek.
Én nem tudom, hogy a kedves Olvasó miként olvassa e sorokat. Nem tudom, hogy szívében kikre hasonlít, az asszonyokra, akiknek halott Krisztus kellett, olyan, akivel ők tehetik meg azt, amit akarnak, vagy éppen a tanítványokhoz hasonló, akik üres fecsegésnek tartották a húsvéti hírt, a húsvéti örömüzenetet. Nem tudom, ki melyik csoportba tartozik, de akármelyikbe is, ma még van lehetőség meghallani és komolyan venni az igét. Mert a csodálatos a húsvéti történetben és az azt követő tanúbizonyságokban, hogy az asszonyok is és a tanítványok is eljutottak a feltámadás hitére. Számukra volt igazi húsvét, az ő életükben valósággá vált Jézus feltámadása és számukra élővé vált a halott Krisztus.
Ez a Krisztus számunkra is élő akar lenni, jelen akar lenni az életünkben, a hétköznapjainkban is, hogy odaléphessen hozzánk kételyeink között, és eloszlassa azokat, ahogyan tette azt Tamással. Úton akar lenni velünk, bárhová induljunk és bárhová érkezzünk, ahogyan úton volt az Emmausba tartó tanítványokkal, ott akar velünk lenni a munkavégzésünkkor, vagy éppen étkezésünkkor, ahogyan jelen volt a tiberiasi tengernél. A feltámadott Krisztus velünk akar lenni a világ végezetéig, ahogyan azt megígérte. Ez a Jézus nem halott, hanem él. A húsvéti örömhír nem üres fecsegés, hanem életet jelentő igaz örömüzenet. Jézus Krisztus feltámadt, nem halott, hanem él, s élő Úr akar lenni a mi szívünkben, életünkben már idei ünnepünkben és az azt követő mindennapokban.
Molnár István, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”45300,45286,45251,45264,45263,45219″}
