Szatmári béke néven vonult be a magyar történelembe. 1711. április 30-án Pálffy János, az osztrák császár magyarországi hadainak főparancsnoka és Károlyi Sándor, II. Rákóczi Ferenc kuruc seregeinek vezére béketárgyalásait követően a magyar szövetkezett rendek képviselői és a császári megbízottak Szatmáron aláírták a béke-megállapodást, s ezzel lezárult a nyolc éve tartó Rákóczi-féle szabadságharc és a közel kétszáz évig tartó török- és Habsburg-ellenes háborúk kora is.
A török kiűzése a 17. század végén nem hozta meg az igazi békét, bár Magyarország felszabadult, szabaddá azonban nem vált. A Habsburgok a volt hódoltsági területet új szerzeménynek tekintették, s a magyar birtokosok egy része nem kapta vissza tulajdonát. Helyettük idegenek viszont megyényi birtokokat kaptak. A várvédőket elbocsátották, a várakat felrobbantották. A jobbágyokra új állami és hadiadókat vetettek ki, porciót vezettek be a császári katonaság eltartása érdekében. A századfordulón már a lakosság szinte minden rétege elégedetlen volt állapotával. Az elégedetlen magyar főurak egy csoportja, köztük II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós, szervezkedni kezdett a Habsburg-elnyomás ellen. A francia királlyal keresték a kapcsolatot, aki a spanyol örökösödési háborúban szemben állt a Habsburgokkal. Rákóczit emiatt elfogták, de börtönéből megszökött és Lengyelországba menekült. Itt keresték fel a felkelő parasztok követei Esze Tamással az élükön, azzal az üzenettel, hogy „a föld népe kész, csak legyen feje”.
Rákóczi vállalta a feladatot, s 1703 júniusában megérkezett a felkelők közé. Rendeletet adott ki, melyben mentesítette a katonának állt jobbágyokat a földesúri terhek alól. Intézkedései meghozták a várt eredményt. Hadserege rövidesen birtokába vette a Tiszántúlt. Győzelmei hatására megindult táborába a vármegyei köznemesség, majd a főnemesség is, a városok is csatlakoztak. A parasztfelkelésből szabadságharc bontakozott ki. Rákóczi hadai egy év leforgása alatt elfoglalták Felső-Magyarországot, az Alföldet, Erdélyt, s mikor Bottyán János tábornok is csatlakozott Rákóczihoz, a Dunántúlt is. Az 1705-ös szécsényi országgyűlés II. Rákóczi Ferencet vezérlő fejedelemmé választotta. A szabadságharcát vívó ország azonban igen súlyos gazdasági helyzetben volt, ezért bevezették a nemesség adózását, mely révén aztán kiéleződött a nemesi és jobbágykatonák közötti ellentét.
Rákóczi próbálta mozgalmát nemzetközivé tenni. A francia király kilátásba helyezett egy szövetséget Magyarország függetlensége esetén. 1707-ben az ónodi országgyűlésen bejelentették a Habsburg ház trónfosztását, ám a francia szövetség elmaradt. A kuruc csapatok így súlyos vereséget szenvedtek Trencsénnél. Rákóczi Nagy Péter cárhoz utazott szövetségkötés céljából, de míg Lengyelországban tartózkodott, fővezére, Károlyi Sándor a császári csapatok vezetőjével, Pálffy Jánossal Szatmáron megkötötte a békét, a kuruc csapatok Nagymajténynál letették a fegyvert. A nemesek és főtisztek 1711. május 1-jén és 2-án Nagykárolyban írták alá a dokumentumot.
A történelem Rákóczi szabadságharcára úgy tekint, mint a nemzeti függetlenségért folytatott majd kétszáz éves harc különösen hősies epizódjára. A török hódoltság idején kivérzett, koldusszegény ország a kedvezőtlenné vált külpolitikai körülmények dacára is nyolc éven át képes volt harcolni a Habsburg Birodalommal szemben. A szabadságharc bukása ellenére is sikerült megőrizni a rendi törvényeket, mely a magyar függetlenség utolsó kapaszkodójává vált. Ha ez nincs, a Magyar Királyságot az osztrákok besorolták volna az örökös tartományok közé. A történészek szerint ezért a szatmári béke nem kapitulációs okmány, hanem a szabadságharccal kivívott megegyezés.
Részletek a szatmári békéből
„Először: Az említett jeles Rákóczi Ferenc életének és összes, Magyarországon s a hozzá csatolt részeken található ingó és ingatlan javainak kegyelmet adunk.
Másodszor: Valamennyi – mind felsőbb, mind alsóbb rendű és rangú akár polgári, akár katonai rendben lévő – Rákóczi-követőnek megbocsátó kegyelmet adunk.
Harmadszor: A vallás ügyében érvényben hagyjuk az ország elfogadott törvényeit.
Kilencedszer: (…) Magyarország és Erdély jogait, kiváltságait sértetlenül megtartjuk.
Tizedszer: Sértetlenül megmarad a lehetőség arra, hogy az elkövetkező országgyűlésen az egyéb sérelmeket előadhassák (…) a királyi felség (…) országos méltóságokra a haza szülötteit emeli.”
Felvidék.ma
