46921a

Hazaszeretetével, tartásával, a magyarság érdekében végzett közéleti tevékenységével és humanizmusával is példát mutatott kortárssainak és az utókornak. A hagyomány szerint Kossuth Lajosnak, négy húga közül ő volt a legkedvesebb. Évekig segítője, harcostársa volt. A szabadságharc idején bátyja, már kormányzóként Magyarország első országos főápolónőjének nevezte ki.
Kossuth Zsuzsanna 1817. február 19-én született Sátoraljaújhely Barátszere nevű városrészében, Kossuth László ügyvéd és Wéber Karolina ötödik gyermekeként. Az első és egyetlen fiúgyermek a családban Kossuth Lajos, akinek Zsuzsanna a bizalmasává is vált. Rokon lelkek, szinte elválaszthatatlanok egymástól, írta róluk a korabeli sajtó. A húgi maga is éles látású, tanulékony, intelligens, logikus gondolkodású alkat volt, sok mindenben segítette bátyját, s rengeteget is tanult tőle. Például az 1831-es kolerajárvány idején, amikor Kossuthot a felvidéki kolerajárvány kormánybiztosává teszik, együtt intézik a vesztegzárban lévő betegek és koleragyanúsak ügyeit.
Kossuth Zsuzsanna életének első igazán nagy sorsfordulója házasságkötése Meszlényi Rudolffal, bátyja feltétlen hívével, akinek viszont nővérét, Meszlényi Terézt ugyanebben az esztendőben, 1841-ben Kossuth Lajos veszi feleségül. Boldog, kiegyensúlyozott szerelmi házasságban éltek. Három gyermekük született, az első kettő kislány, a harmadik fiú. A kisfiú születését szörnyű tragédia előzte meg a családban, Zsuzsanna elveszítette férjét. Mély gyászából a történelmi események rázták fel, a hazaszeretete, a tettvágya, s az a szinte egész életútját meghatározó törekvése, hogy bátyjának segítőtársa legyen. Önfeláldozó tevékenységre, hivatásra, a betegek ápolására vállalkozott a szabadságharc idején. Felismerte, hogy nincs elég ápolónő az országban, az egészségügyi ellátás katasztrofális, a kórházak száma alacsony, felszereltségük nagyon hiányos. A bátyja – kormányzóvá választása után két nappal – kinevezte őt a magyar honvéd csapatok országos főápolónőjévé.
A főápolónő valóban rengeteg “személyes tapasztalást” szerzett, fáradhatatlanul – bár már ekkor tüdőbeteg volt – járta az országot. 1849 nyarán 72 tábori kórház kezdte meg a működését munkája eredményeképpen. Ő maga is ápolta a sebesülteket, sőt lelki vigaszt is nyújtott nekik. Arra is odafigyelt, hogy a falubeliek lehetőleg ugyanabba a szobába kerüljenek. Nemcsak a sérült magyar honvédeket, hanem a kórházi ellátásra szoruló osztrák katonákat is ápolta. A sebesültek szerint “anyai gyengédséggel” bánt velük. Három hónapig járta az országot, nemcsak ellenőrizte a kórházak működését, hanem újabb szükségkórházakat is létrehozott. A végsőkig kitartott önként vállalt hivatása mellett. A szabadságharc bukását megelőző hetekben is sok kórházban megfordult, a helyzet reménytelen, az orvosok, ápolók hősies erőfeszítése ekkor már kevésnek bizonyult, hiszen nem volt kötszer, gyógyszer, élelmiszer.
A bukás után Kossuth emigrációba kényszerül. Zsuzsanna gyermekeivel, édesanyjával, két nővérével és azok családjaival (négy asszony és kilenc gyermek) menekülni kénytelen. Útközben meghal a másfél éves kisfia, Rudolf. Nagyváradon – egy heti keserves utazás után – orosz fogságba kerülnek. Állandó felügyelet mellett tizenketted magukkal nyomorognak egy szobában. Később valamelyest jobb körülményeket sikerül kiharcolnia családtagjai számára, mindezt bátor, tiszteletet parancsoló fellépésével éri el. Az oroszok távozása után osztrák fogságba esnek. Az osztrákok arra kényszerítik a családot, hogy visszamenjenek Pestre. Útközben az anyának most vörhenyes kislánya életéért kell aggódnia. Pesten, az Újépületben embertelen körülmények között, közel fél évig tartják fogva őket. Kossuth Zsuzsannát hazaárulással vádolják. Védőügyvédje nincs, önmagát kell megvédenie. A tárgyaláson rendkívül nagy szónoki erővel, hatásosan, logikusan érvel, mondván: csak azt tette a szabadságharcban, amit joga és kötelessége volt tenni, ápolta a sérülteket, a betegeket. Végül is osztrák katonatisztek állnak ki mellette, akiket magyar honvédkórházban ápoltak a szabadságharc alatt: “Ennek az asszonynak köszönhetjük az életünket, ő nem az ellenséget látta bennünk, hanem a szenvedő embert…” Így felmentik az első országos főápolónőt. Bár mindenki azt tanácsolja a Kossuth család itthon maradt tagjainak, hogy hagyják el az országot, ők maradnak. Zsuzsanna hisz abban, hogy a magyar nép visszavárja a vezérét, s ezért Kossuth Lajos testvérei nem menekülhetnek el. Kosztosokat tart, hogy a mindennapi élelmet elő tudja teremteni testvérei, azok gyermekei, és saját családja számára is. Valamivel később nevelőintézetet is nyit, amelyben a magyart, a történelmet ő tanítja, a hazaszeretet érzését plántálva tanítványaiba. Az osztrák hatóságok sorozatos zaklatása miatt 1851 augusztusában már attól is eltiltják, hogy kosztos diákokat tartson. Mindezek ellenére az ötvenes évek elején Kossuth Zsuzsanna részt vesz egy összeesküvés előkészítésében Makk Józseffel és Jubál Károllyal együtt, abban bízva, hogy Kossuthot sikerül visszahozni az országba, s belső felkelést szervezni az osztrákok ellen. A Kossuth család újabb megpróbáltatások elé néz, miután lelepleződik a szervezkedés. Kossuth Zsuzsannára ismét börtönbüntetés vár. Az összeesküvés vádját szerencsére nem tudják rábizonyítani. Azzal a feltétellel helyezik szabadlábra, hogy a Kossuth család valamennyi itthon maradt tagja elhagyja a Habsburg Birodalom területét, ezért megkapják az engedélyt az Amerikába történő kivándorlásra. Először Lipcsébe, majd Brüsszelbe utaznak. Maradásuk itt sem lehet, naponta kapják az osztrák hatóságok felszólító levelét, hogy a legközelebbi hajóval hagyják el Belgiumot. Zsuzsanna tudja, hogy nagyon beteg, idős édesanyja nem élné túl a tengeri utazást, ezért a belga királyi családtól kér segítséget, hogy egyelőre maradhassanak Brüsszelben. Kossuth Zsuzsanna maga is igen beteges már ezekben az időkben, ennek ellenére kitanulja a csipkeverést, hamarosan nyit egy kis üzemet. Miután édesanyja meghalt – anélkül, hogy még egyszer láthatta volna száműzetésben élő fiát -, az Amerikába történő kivándorlást már nem lehetett elodázni. 1853 tavaszán érkeznek meg New Yorkba. Az emigránsok közül sokan a család segítségére lettek volna, de Zsuzsanna önérzetesen visszautasítja a felajánlott segítséget: “Nem azért jöttünk ebbe az országba, mert itt rokonszenvre számítunk, hanem azért, mert dolgozni akarunk.” Itt is csipkeverő műhelyt nyit, ruhavarrást vállal. Fáradhatatlanul dolgozik a gyermekeiért, hogy örökségül hagyhassa rájuk a kis üzemet. A lányait is munkára, önállóságra neveli. A sok megpróbáltatás, küzdelem ekkora már aláássa egészségét, tüdőbetegsége régóta kínozza, elfogy a maradék életereje, s 1854. június 29-én meghal. Száműzetésében írott sorai őszinte vallomásként hatnak azóta is küzdelmes élete céljairól:
“Olyan mérhetetlen vigasz volt számomra, hogy dacolhattam a viharral, megoszthattam a nyomorúságot, hogy szenvedhettem és küzdhettem letiport, vérző hazámban. Boldog voltam, ha egy könnyet letörölhettem, ha egy nyomorúságos szív terhén könnyíthette. A magam szenvedéseit alig éreztem. (…) Kiűztek engem a szeretett, szenvedő hazából, anélkül, hogy leborulhattam volna földjére, utolsó búcsúszót mondani. És mindez nem az én hibámból történt…”
Tiszteletére a magyar Országgyűlés születésnapját, február 19-ét a Magyar Ápolók Napjává nyilvánította az ápolói hivatást választók megbecsülésének kifejezéseként.

ba, Felvidék.ma