Még az édesanyja elbeszéléseiből emlékezett rá, hogy került ki nagyapja az 1. világháború keleti frontjára, majd később az olasz frontra. Sokat meséltek erről téli estéken, amikor az asszonyok a kenderkócot fonták, vagy tollút fosztottak, nagyapja meg vesszőből nagy filkasokat font a falmasina melletti kis széken. Kikérdezték az asszonyok, s ahogy az öreg mesélt, borzongva hallgatták.
A falu kisbírója az egyik délelőtt végigdobolta a falut, és minden utcasarkon komótosan megállt, majd nagy dobpergés után felolvasta a hirdetményt, miszerint akiknek a nevét felolvassa, azok jelenjenek meg ekkor és ekkor a hivatal helyiségében sorozásra, azon oknál fogva, hogy Szarajevóban megölték a trónörököst feleségével együtt, és kitört a háború.
Molnár Vince neve is elhangzott, mert 1914-ben már szép szál legénnyé cseperedett, aki a teli búzás zsákokat könnyedén dobta a vállára, és úgy vitte a magtárba, mintha semmi sem lett volna a vállán. Amikor a kisbíró végigdobolta a falut, éppen kint dolgozott apjával a határban, csak az édesanyja hallotta a sorozás hírét, s mire a szekérrel befordultak a kapun, anyja már keserves sírással fogadta őket. Hát azért szülte ő a drága gyermekét, hogy odadobja a halál torkába? Istenem, Istenem, tördelte a kezét, de semmit sem tudott tenni, bele kellett nyugodnia a megváltozhatatlanba.
Egyet tehetett, imádkozhatott. A világpolitika vágóhídjára a gonoszság állandóan friss árut követelt, s a fölsőbb hatalmaknak nem számított az emberhalál. A sorozás után egy hétre már indították is a férfiakat ki, a keleti frontra, Oroszország határához. A kis felvidéki palóc faluból is elvittek akkor 13 fiatal, erős férfiembert, közöttük volt Molnár Vince is.
Az öreg egyre jobban kezdett belemelegedni az emlékezésbe, szinte megfiatalodott, arca kipirult, hangja egyre erősebbé vált, és a lábfájása is megszűnt. Az unokája abbahagyta az evést, és észrevétlenül bekapcsolta kis magnóját, hogy öregapjának minden szavát megmentse. Ritka pillanatok voltak ezek, amikor a lelke teljesen kitárulkozott, majd emlékezetének mélységes mély bugyrából előtörtek a fájdalmasan szomorú háborús pillanatok és emberi szenvedések. Hátha most valami nagyon érdekeset fog mondani, olyat, amin majd mindenki elámul, hogy milyen hős is volt az ő nagyapja, még a haláltól sem félt. Ha kérte, hogy meséljen a háborúról, akkor az öreg rendszerint elhárította unokája kérését. A fiúnak csendesen csak annyit mondott: Ne légy rá kíváncsi, fiam, azt, amit én átéltem, adja Isten, hogy neked ne kelljen átélned, mert az, maga volt a pokol.
De most, ki tudja miért, az öreg elmélázó, réveteg tekintettel folytatta: Hej, ezután következett a nehéz munka, Karcsi fiam! Állandóan szolgálatban voltunk, minden nap éjfélig ástuk a lövészárkot, mert nekünk kellett kiépíteni a rajvonalat. A hadtestünktől annyira voltak a lövészárkok, mint házunktól a határok kint, a mezőben. Bizony sokáig tartott ez a szolgálat, ez a nehéz munka, Karcsi, megállásunk, az egyáltalán nem volt. Annyira ki voltam már merülve a kialvatlanságtól, hogy 20 méterre tőlem nem láttam az embertestvéremet. Azt láttam, hogy emberi alak, de nem ismertem fel, hogy kicsoda. Mindannyian a végkimerülés határán voltunk, amíg a futóárkokat ástuk. 1914 októberében vittek oda, és a futóárkok ásása még novemberben is tartott.
A rajonban heten voltunk, ebből 3 fiatal tiszt, negyedik a szakaszvezető, akik egész nap csak kártyáztak bent, a szálláson. Minket, fiatalokat meg ugráltattak, küldözgettek állandóan vízért, fáért, munícióért. Ezek négyen tönkretettek bennünket, közkatonákat. Amikor leesett a hó, akkor vastag faágakat raktunk a lövészárkok fölé, rászórtuk a havas földet, hogy tető legyen a fejünk fölött, védve legyünk a gránátoktól és a lövedékektől. Ott szembesültem először a csikorgó orosz téllel, amit bizony még egyszer az életben meg kellett tapasztalnom, mégpedig a 2. világháborúban Karcsi fiam.
A fiú tudta, hogy nagyapja mind a két világháborút megjárta és csodával határos módon egyikben sem sebesült meg, de még fogságban sem került, mintha valami földöntúli erő védelmezte volna, mintha az égiek védték volna a haláltól. Lám, meg kellett hogy érje a 94. évét, ki tudja, hogy miért. A sors könyvében ez volt megírva. Meg kellett látnia a történelmi haza szétdarabolását, meg kellett tapasztalnia mindkét háború embertelenségét, a felvidéki magyarok meghurcolását, kitelepítését, a földjeinek elkobzását, amiért egy egész életen át becsülettel dolgozott. Aztán embernek kellett maradnia az embertelenségben, meg kellett mutatnia a gonoszságnak, hogy létezik a szeretet, és bizony ezé az utolsó szó.
Először Oroszország határánál kerültem ki a nagy harcokba, bizony, Karcsi fiam. Tudod te mi volt az kint a rajvonalban, alig volt valami tető a fejünk fölött, még téli ruhánk sem volt, de még az ennivaló is szűkösen. Mindez azonban még elviselhető lett volna, csak emberszámba vettek volna minket, de nem, csak állatokkal bánnak úgy, mint velünk, fiam. Állandó lövészárokásás kint, a rajvonalnál pihenés nélkül, meg védekezés az ellenség támadásai ellen. Állandó készenlét, ami az embert egy idő után teljesen kimeríti. A mi rajvonalunk a közeli település állomásától egy kicsit távolabb volt, mindenért be kellett menni a településre, mert ott volt az elosztó.
No, úgy, ahogy mondom, munka meg munka egész télen. Állandóan álmos voltam, kialvatlan a rendes pihenés hiányától, csak kóvályogtam, azt sem tudtam, hol vagyok. Mindig mindenhová minket küldtek, a tisztek négyen meg csak kártyáztak a szálláson. Fohászkodtam, imádkoztam az Istenhez, hogy szabadítson meg már ebből a helyzetből. Nagyon sokáig tartott ez az állandó, pihenés nélküli munka, ez a kiszolgáltatottság. Megállás nélkül menni vízért, fáért, munícióért, ide-oda, közben őrségben lenni, aztán meg ásni a lövészárkot. Nagyon nehéz volt ez, hidd el.
Minden nap könyörögtem a jó Istennek, hogy szabadítson meg már ebből a helyzetből. Ez az áldatlan állapot már másfél hónapja tartott, amikor új katonákat hoztak, köztük volt a falunkból Negyela Pistyi is. Örültem, hogy végre van a közelemben valaki a falunkból, egy földim, ezért utánanéztem, hogy hová helyezték. Megtudtam, hogy a IV. katonai századhoz osztották be, elmentem hozzá, hogy beszéljek vele. Akkor már nagyon hideg volt, ezért a fejemet haskötővel kötöttem be, hogy le ne fagyjanak a füleim. Téli ruhám sem volt, csak egy vékony zubbony volt rajtam. Amikor elbúcsúztam Pistyitől, hogy: „Isten veled!”, éppen akkor jöttek a géppuskások ebédre. Előttük ment a százados, a kapitány, utána a törzsőrmester, végül a legénység, akiken másfajta zubbony volt, mint rajtunk, mert ők egy másik alakulathoz voltak beosztva.
Félreálltam és tisztelegtem a századosnak, aki azonnal észrevett, és odajött hozzám. Meglepetésemre emberséges szeretettel megsimította a fejemet, majd megszólított: „Fiam, önként jöttél ki a frontra?” „Nem, kapitány úr, parancsra jöttem!”- mondtam őszintén. A századost valami megérinthette, mert megindult benne az emberségességnek az a fajtája, hogy segítsen a rászorulón, mert bizony nagyon ágról szakadtan néztem ki. Egyből odaszólt a mellette álló törzsőrmesternek, hogy írja fel a nevem, meg azt is, melyik századnál vagyok. Ahogy írták az adataimat, közben a géppuskás katonák elhaladtak mellettem, ekkor az egyik katona odavetette nekem: „No, már te is nemsoká közöttünk leszel!” Hű, de megörültem, megkönnyebbült a lelkem, gondoltam magamban, nem hiába fohászkodtam a jó Istenhez, megszabadultam abból az áldatlan helyzetből, amiben voltam. Ez karácsony előtt történt, nemsokára felkeresett a törzsőrmester a századomnál, és elmondta, mit kell tennem.
Még aznap este, nyolc órára jelentkezzem a géppuskásoknál, és még a téli ruhát is megszerzik a számomra. A törzsőrmester elment, én meg azon gondolkodtam, hogy fogom megtalálni őket, mert ez a terület ismeretlen volt a számomra. Még nem volt teljesen sötét, de már szürkülni kezdett. Elmentem a szakaszparancsnokomhoz, és jelentettem, hogy nekem estére a géppuskásoknál kell lennem, igazoljon át a távolabbi településre, Rajerosztockijba. Erre nagy gőgösen felállt a szakaszparancsnokom, és egy akkora pofont kent le nekem, hogy leestem a földre.
Tudod, fiam, egy akkora pofont adott a semmiért!
Az öreg olyan erővel kiáltotta a szavakat, hogy az unokája összerezzent. Ez a megaláztatás és méltánytalanság, amely ezzel a pofonnal érte, annyira belenyomódott egyszerű palóc lelkébe, hogy úgy érezte, mintha most ütötte volna meg a szakaszparancsnok. Még gyermekkorában sem kapott ki soha az apjától, nem kellett őt verni, hiszen a palóc családokban a példaadás és a szeretet volt a nevelés mércéje. Az unokája átérezte nagyapja megalázottságát, lelki fájdalmát, és az együttérzés kiült az arcára, miközben a szánalom érzése suhant át a lelkén. Ismerte a nagyapját, tudta, hogy milyen becsületes és tisztességes, s hogy ezt a pofont egyáltalán nem érdemelte meg. Az öreg egy pár pillanatig gondolkodott, majd összeszedte magát, és belső énjéből úgy rázta ki a piszkos emléket, mint a kutya bundájából a vizet.
Hát, ezek után valahogy fölszedelőzködtem, szó nélkül kimentem, majd amim volt, a poggyászomat összepakoltam. Elmentem a meleg ruhámért, ami már be volt szerezve a zászlóaljnál, aztán megint csak odaálltam a szakaszvezetőm elé, és mondtam neki: „Szakaszvezető úr, ha adja a meleg ruhát, ha nem, én megyek!” Így mondtam neki, de akkor már nem bántott, szó nélkül kiadta a ruhát és mehettem. Így történt, Karcsi, ahogy mondom.
Folytatása következik.
Lőrincz Aranka, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”48504,47929″}
