A háborúk brutalitását elemezve sokáig úgy gondoltam, az ókori, középkori harcok szörnyűségesebbek voltak, hiszen akkor szemtől szembe kellett az ellenség fejét szétloccsantani, valakit leszúrni. A mai háborúkban ez „csak” egy ravasz meghúzását, egy gomb megnyomását jelenti, nem „személyes” és nem közvetlen, ami azért mégis más.
Századunk fejleményei azonban szinte kirívóan cáfolják ezt a benyomást. Már csak tömeges mivoltuk miatt. Még a II. világháború is, bármennyire szörnyű volt, bizonyos szabályok keretében zajlott – a partizánharcokat kivéve, hiszen azokra nem vonatkozik a genfi konvenció.
Manapság azonban a háborús jelenetek már szinte kizárólag „rendhagyóak”. Nem beszélve arról, hogy a tömegkommunikáció legújabb „slágere”, az úgynevezett iszlám állam szadista gyilkosai lettek (ezek még az öngyilkos merényletek értelmetlen őrültségén is túltesznek), akik csak sátáninak nevezhető – egyébként eléggé zavarosan ható – elképzelések alapján semmisítenek meg mindent, ami az útjukba kerül, s mindenkit, aki nem engedelmeskedik negatív akaratuknak. Az iszlám saját fölfogású fundamentalista értelmezése alapján cselekszenek állítólag, ugyanakkor szemrebbenés nélkül használnak ki mindent, amit a modern kor kínál, az internettől a fegyverekig, bármiféle erkölcsi gátlás nélkül. Nem tudom, föltűnt-e már nekik ez az ellentét, de nyilván nem is erről van szó.
Olvastam egy érdekes megállapítást, miszerint nem minden arab terrorista, ám sajnos minden terrorista arab. Száz százalékban bizonyára ez sem stimmel, a nagyobb pontosság kedvéért az „arab” kifejezést talán „iszlám vallásúra” kéne cserélni, bár azt sem hiszem, hogy ez vallási kérdés volna elsősorban. Mert ugye a kereszténység nevében is elkövettek egy csomó fanatikus barbarizmust, elég talán a keresztes háborúkat, vagy az inkvizíciót megemlíteni (de még a modern korban is – az ötödik parancsolat ellenére – fegyvereket áldottak meg a papok). A kereszténység már szerencsére túlesett ezen: a fölvilágosodás elhozta a kételyt, s a kétely fokozatosan elfogadhatóvá tette a megértést és türelmet a mássággal szemben. Az iszlám viszont ezen a folyamaton nem esett át, tolerancia-idegensége is ennek megfelelő.
De ez csak az érem egyik oldala. Gyilkosok minden társadalomban akadnak, minden társadalmi rétegben, s a vallástól függetlenül. A társadalom védekezik ellenük, ám láthatjuk: szélmalomharc ez, mindig új gyilkosok teremnek. Ha pedig olyanok a társadalmi viszonyok, amelyek ezt megengedik, sőt olyan a légkör, amely ezt támogatja, olyanból is eltökélt gyilkos lehet, aki egyébként, más erkölcsi fékkel ellátva, nem követne el ilyet. De sajnos vannak helyzetek, amikor gomba módra szaporodnak el a gyilkosok.
Ez most a kérdés: mi az oka annak, hogy ezek a radikális iszlám dzsihádisták oly hirtelen megsokasodtak? Mi az, ami e brutális társaságba vonzza az embereket? Mi az, ami kegyetlen öldöklővé változtatja az embert? A vallásnak elsősorban óvó, védő funkciója van, a vallás nevében elkövetett gyilkosság már másodlagos jelenség, csupán ócska kifogás a valódi ok palástolására. Miféle ígéretekkel lehet (az iszlám vallású) embereket brutális gyilkosságra, pusztításra, rombolásra rávenni? Milyen kínálattal? Mi ennek a melegágya? És miért van az, hogy annyira föllazultak (újra!) az erkölcsök, hogy egy otromba gyilkosságot igazságos hősiességnek neveznek? Az élet kioltása, bárhogy forgatom, mindig gyilkosság marad. Miféle eszme az, amely nevében gyilkolni állítólag nem csak szabad, de még dicséretes is?
Csődöt mondott a nevelés? Milyen hibát követünk el folyamatosan, hogy nem kódoljuk be a jövendő nemzedék erkölcsi programjába az élet kioltásának abszolút tilalmát? Miért van az, hogy egyre több gátlástalan agresszióval és szadizmussal kell szembenézni
Miért? Miért?
Nem tévedtél, Uram, amikor szabad akaratot adtál?
Aich Péter, Felvidék.ma
