A szlovák nemzeti fölkelés hetvenedik évfordulója alkalmából augusztus 29-én ünnepségek zajlottak szülővárosomban, Besztercebányán. Semmi különösebben figyelemreméltó nem történt. Nem újdonság, hogy sokak számára nem világos a különbség a fasizmus és nácizmus között. Az előbbi olasz találmány volt, az utóbbi német. A nemzeti szocializmust „becézték” így. A ködösítést Sztálin követte el, aki számára egyre inkább kínosabb lett, hogy a kétfajta szocializmus között áthallás lehetséges. Az ő beavatkozására kezdték a nácizmust is fasizmusnak hívni. Így alakult ki az antifasiszta fogalma. (Ez sok primitív elvtárs számára kiejthetetlen kifejezés volt, így sok mulatságos szófacsarást képeztek belőle kínjukban.) Holott az antifasiszták nem az olaszok, hanem a németek ellen küzdöttek. A kifejezés azonban él és virul mindmáig és sokan vidáman összekeverik a kettőt.
A politika meg idén is beleszólt az ünnepségekbe. Érdekes módon, a magyar államfőt nem hívták meg, holott az egyik beszédben elhangzott, magyarok is harcoltak a felkelők oldalán. Esterházy János humanitárius segítséget biztosított és a Magyar Királyi Honvédség jóindulatú semlegességet tanúsított. Nem támadta meg a felkelőket.
Miközben hallgattam a politikusok és szónokok beszédeit, közben sok minden eszembe jutott. A tényeket ugyanis sokan idomították aktuálpolitikai mondanivalójukhoz. Ez sem újdonság. Tehát szokványos beszédek hangzottak el, melyekből egykor alaposan kijutott nekem is. Az Antifasiszták Szövetsége lapjában, a Bojovníkban (Harcos) meg olyan cikkeket olvashat az ember mindmáig, mint 1989 novemberében mi sem történt volna.
Gyermekkoromban sokszor esett szó az ünnepségekről, de az eseményekről kevesen beszéltek. Nyilván tartottak tőle, nem azt fogják mondani, ami hivatalosan és mindig elvárható volt. Első emlékem 1964-hez kötődik, amikor maga Nyikita Szergejevics Hruscsov, a Szovjetunió vezetője látogatott el Besztercebányára. Akkor jött a városba a neves szovjet író, Ilja Ehrenburg, akit apám kalauzolt. Franciául beszélgettek. Apám emlékezetében, mint kulturált, széles látókörű ember élt.
A város négyszögletű főtere, mely enyhén lejt, egykor IV. Béla nevét viselte. A felső végén álló várostorony előtt, mely egy méterre dőlt el a vízszintes iránytól, egy Mária-szobor állt. Ezt eltávolították, hogy oda a szükséges tribünt fel tudják építeni. A besztercei katolikusok küldöttséget kívántak meneszteni Hruscsovhoz, hogy a szobor visszahelyezését kezdeményezzék. De ebből mi valósult meg, nem tudom. A szobrot száműzték egy nagyon szép helyre. Apám megelégedéssel mesélte, ha erre nem került volna sor, akkor nyilván magától omlott volna össze. Ugyanis szétszedésénél kiderült, talapzatának kövei annyira szétmállottak, hogy nem sok idő múltán, a szobor elpusztult volna. Voltaképpen Hruscsov mentette meg – ha így tetszik.
Az ünnepség lezajlott, magam is ott szorongtam a tömegben és igyekeztem minél előbbre fúrni magamat, hogy a kopasz szovjet vezetőt le tudjam fényképezni. Előttem egy profi fényképész méregdrága felszerelésével nyomult én meg nyomában, és kérte a rendőrkordon tagjait, engedjék, hogy végezhesse munkáját. Őt persze beengedték a kiváltságosok közé. Valahol a negatívjaim megvannak. Egyszer tán megtalálom őket.
Ebben a városban jártam általános és középiskolába. De soha nem tapasztaltam, hogy osztálytársaim közül bármelyikük is ezt az eseményt példaértékűnek tartotta volna. Hogy felcsillant volna a szeme az események felidézése alkalmával. Ez rendszerint mindenkit hidegen hagyott. Nem voltak személyes, családi élmények, soha nem tapasztaltam megrendülést, senkinek sem melengette szíve táját a felkelés említése.
Néhanapján partizánok látogattak el az iskolába, elmondták történeteiket, melyek valóságtartalmáról nem állt módunkban meggyőződni. Erről osztálytársaim között soha sem esett szó. Teljes érdektelenség mutatkozott. Nekem e történetek jelentős része háryjánoskodásnak tűnt és amikor később is módomban állt ilyen történeteket hallgatni, nagy fenntartással vettem tudomásul a hallottakat. Nem csoda, hiszen apám mesélte, egyik ismerőse a besztercei Árpád-parkban megbotlott, amikor a német csapatok elől a hegyekbe menekültek. Ő persze az egyik ház pincéjében vészelte át a következő hónapokat. A háború után viszont találkozott bele. Legnagyobb megdöbbenésére több kilónyi kitüntetés díszítette a mellét.
Kötelező olvasmányaink között szerepelt néhány regény, melyben a partizánok nem mint erkölcsös emberek szerepeltek. Mások feleségei szoknyája alá nyúlkáltak és ehhez hasonlókat olvashatott az ember. Ladislav Mňačko Hogy ízlik a hatalom? (Ako chutí moc?) c. munkája is nem éppen felemelő részleteket tárt az olvasó elé ebben a vonatkozásban.
1964-ben apám egyik nap hazaérkezve nevetve mesélte, titkárnője egy sokatmondó jelenet szemtanúja volt. Ebédidőben egy kitüntetésekkel dekorált partizán sétált a belvárosban. Egy részeg jött vele szemben. Amint meglátta, odament hozzá és egy nagy pofont kent le neki. In vino veritas? Mindenki tűnt a környékről, hogy ne kelljen tanúskodnia. Egy interjúról is keringtek mendemondák, melyet nem lehetett sugározni. Egy asszonyt faggattak a riporterek, akinek a fia a harcokban esett el. Az asszony ugyanis azt nyilatkozta, mondta fiának, ne menjen oda, mert meg fog halni. Nem hallgatott rá, úgy kell neki!
Később is furcsa történetek keringtek. Furman Zoltán a kassai tévé stúdiójában dolgozott mint technikus valamikor a 70-es években. Partizán-tematikájú filmet forgattak. A díszletesek egy partizán-sírt is készítettek. A forgatás után azt el kellett volna tüntetniük, ám megeredt az eső, így az ott maradt. Néhány hónap után egy szovjet asszony könnyezett mellette, hogy végre megtalálta elesett fiát, vagy férjét. Ekkor már senki sem mert szólni. A legenda meg megszületett.
Valamelyik szovjet újság meg állítólag azt írta az 1968-as invázió alkalmával, hogy a szovjet-csehszlovák határon több millió partizán várta a szovjet hadsereg érkezését. Az ellenállók nagyon elszaporodtak.
Az emberek különféle módon értelmezték a történteket. Konszenzus csak a felszínen létezett, a mélyben az elutasítás és közöny szintén jelen volt. A felkelésnek nem tett jót, hogy a nagypolitikai mindig rátenyerelt. Ebben a légkörben született meg a szlovák nemzeti felkelésről szóló ötkötetes hagiográfia (1984). Ezt a társadalmi szervezeteknek is kötelességük volt megvásárolni. Így a Csemadok szervezeteinek is. Gustáv Husák memoárja tovább éltette a torz legendákat egészen 1989-ig.
Besztercebányán megépült az új múzeum épülete. 1969-ben nyílt meg. A tervezők szándéka szerint egy hegyipásztor széles kalapjára emlékeztet. Tehát ez is szimbolikájában a katonaság szerepét mellőzi.
1945 után a felkelés tárlatának múzeuma az egykori régi besztercei városháza épületében székelt. 1948 előtt mindent a Demokrata Párt szervezett, a kommunista hatalomátvétel után viszont, minden a kommunisták és partizánok érdeme volt. A szlovák hadsereg átállt katonáit csak mellékesen, hangsúlytalanul emlegették. A felkelés a hivatalos kánon része lett és annak árnyoldalairól szó nem eshetett. A partizánok voltak a szentek, a másik oldalon meg a megtestesült gonosz képviselői, a németek álltak. Ezen még az Edelweiss-csoportnak, vagy a Hlinka Gárda Készültségi Egységeinek (POHG – Pohotovostné oddiely Hlinkovej gardy) tevékenysége sem tudott rést ütni, holott a fekete-fehér szemlélet terméketlen. 5000 személyt kellett letagadni.
Ennek emlegetése ugyanis kétségbe vonta volna azt a szemléletet, mintha a szlovákok döntő többsége a felkelés oldalán állt volna. Kiderült, szlovák katonai alakulatok is részt vettek a németek oldalán a felkelés felszámolásában. Mindkét oldalon embertelenségeket követtek el, de a partizán-romantika ezeket szőnyeg alá söpörte. A fölösleges haláleseteket maguk a partizánok okozták, amikor visszahúzódtak a hegyek közé, az őket támogató lakosságot így kiszolgáltatva a kegyetlen ellenfélnek. Pedig tud(hat)ták, mi lesz a sorsuk. Nincs rá mentség, amikor gyermekeket és asszonyokat gyilkolnak le.
1962-ben zajlott az Edelweiss-csoport elleni büntetőper Besztercebányán. Az akkori sajtóban megjelent, egyikük azzal védekezett, hogy a Katolícke novinyt (Katolikus Újság) olvassa, így nem követhetett el embertelenségeket. Jól jött ütni egyet az egyházon is.
A szlovák nemzeti felkelés a kommunista-nacionalista legendárium része lett. Kárára, mert így sokan elutasítóan vélekedtek róla.
A felkelést számos baljós jel kísérte már a kezdete óta. Ugyanis annak kirobbantása több tényezőtől függött. Az egyik, hogy a Vörös Hadsereg Szlovákia határára érkezzen és akkor robbantják ki a felkelést, mely így sikerrel kecsegtetett.
1944 áprilisában alakult egy konspiratív katonai központ Besztercebányán, mely a londoni emigráns kormánnyal tartotta a kapcsolatot. Ennek élén Ján Golian alezredes állt. Terve szerint (1.) a kelet-szlovákiai két gyaloghadtest a Vörös Hadsereggel összhangban megnyitja az utat számukra a Kárpátokon keresztül. Ezt orosz utasításra valósítják meg. 2.: A békelétszámon tartott helyőrségek (kb. 10.000 katona) Közép-Szlovákiában összpontosul. Gyengébb erőket tartanak helyőrségeikben, ahol megvalósítják a fordulatot, mozgósítást hajtanak végre és biztosítják a nyugalmat, valamint partizán-háborút fognak folytatni. A két hadsereg egybeolvad és segíti az oroszokat a németek legyőzésében. A kettes pontban meghatározott eseményekre egy-három nappal az ellenségeskedés deklarálása után került volna sor.
Ezt csak konspirációs módszerekkel lehetett megvalósítani. A központ arra számított, hogy a tisztek fölveszik a kapcsolatot a helyi ellenálló csoportokkal. Erre azonban sok esetben nem került sor. Így igaza van annak az egykori katonának, hogy csak akkor tudta meg, hogy ki ellen vezényelték harcolni, amikor a németek támadni kezdték állásaikat.
A felkelés tehát eleve a Vörös Hadsereggel való megegyezésre és egyeztetésre alapozott, hiszen Szlovákia ekkor már a szovjet érdekszféra része lett. Ebből a célból Moszkvába küldöttség utazott. A küldöttség a katonai vezetés nevében a partizánakciók leállítását követelte. A szovjetek azonban húzták az időt. Civilbe öltöztették a küldöttség tagjait, színházba, moziba, múzeumba hordták őket. A felkelés kirobbanásáig semmilyen komoly megegyezésre nem került sor. A szovjet hadvezetés augusztus végén nem óhajtott felkelést Szlovákiában, mert a román kiugrás után (augusztus 23.) a Kárpátokat dél felől kikerülhették, így a Duklai-hágó megtámadását is lefújták (ezt augusztus 28-ára tervezték). Románia és Bulgária akkor fontosabb területnek számított. Így a szovjetek hallgattak, semmilyen iránymutatást nem adtak akkor sem, amikor tudomásukra jutott, küszöbön áll Szlovákia német megszállása.
A felkelés optimális kirobbantásának pillanata számára a „vihar előtti csönd” felelt volna meg a legjobban. Tehát az, ha az alakuló és működő partizánegységek láthatatlanokká válnak, nem fejtenek ki semmilyen tevékenységet, hiszen akkor nem rendelkeztek számottevő fegyverzettel. Jozef Jablonický összlétszámukat 1944. június végén 500 fő alattira becsüli. Július végén azonban légi úton a kijevi partizánközpont csoportokat juttatott el, melyek tagjainak fogalmuk sem volt róla, felkelés készül azon a területen, ahová érkeznek. Harcosok érkezésével a felkelés terve sem számolt. Ezeknek az egységeknek harci értéke azonban alacsony volt.
Mivel nem sikerült velük a katonai vezetésnek megegyezésre jutniuk, egyre több látványos – sokszor fölösleges – akciót hajtottak végre (német teherautók megtámadása, hídrobbantás, katonai raktár kifosztása, a kisselmeci Révay-kastély lerohanása, német civil lakosság gyilkolása), amit már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Elsősorban Kelet-Szlovákiában került sor ilyen eseményekre, de hirtelen Közép-Szlovákiában is megkezdődtek az akciók. Így augusztus 11-én Szlovákia akkori egész területén statáriumot hirdettek ki. A hatóságok a rendszabályokat csak ímmel-ámmal teljesítették. Így csak papírháború folyt ellenük. Az angol-amerikai légierő viszont lebombázta a garamszentmiklósi olajfinomítót, melynek a felkelést kellett volna szolgálnia.
Szklabinyát a partizánok augusztus 21-én elfoglalták és kikiáltották a Csehszlovák Köztársaság újraalakítását. Rózsahegyet 27-én, vasárnap vették birtokukba a felkelők. Több német katonát és helyi németet tartóztattak le, akiket a partizánok – kb. 100-120 embert – lemészároltak. A felkelő hadsereg katonái is felelőssek ezért, mert kiadták őket a partizánoknak. Az itt történtek jelentették az utolsó cseppet, mely a német megszállás elrendelését kiváltotta. Azonban még egy tragikus esemény szolgáltatott ürügyet a beavatkozásra. Turócszentmártonon keresztül egy német katonai misszió utazott vonaton Romániából Németországba. A katonák azt óhajtották, hogy a missziót engedjék tovább, a partizánok nem értettek ezzel egyet. Azzal a mesével, hogy a partizánok megrongálták a síneket, felajánlották neki, a helyi kaszárnyában biztosítanak számukra szállást. Reggel, augusztus 28-án a misszió 24 tagját lemészárolták – közöttük három nőt – a kaszárnya udvarán. Ez ellenkezett a nemzetközi megegyezésekkel, melyek a letartóztatott katonákra vonatkoznak, ám a németeket formálisan senki sem tartóztatta le.
A liptószentmártoni kaszárnya udvarán eldördült fegyverek egyben a felkelés kirobbantásának optimális időpontját lehetetlenné tették. Nem beszélve róla, hogy a felkelés leverése után a városban megtorlásul 48 embert végeztek ki. Ez is a vérmes partizánok lelkén száradt, akiket a felkelés katonai vezetése képtelen volt kordában tartani. Ennek eset áldozatul több tucatnyi túróci német is.
Golian bonyolult helyzetbe került. Egyrészt Beneš és a londoni kormány a felkelés megkezdését szolgalmazta, a realitástól elszakadt Szlovák Nemzeti Tanács a felkelés optimális pillanatának kirobbantásában reménykedett, de augusztus 29-én a német hadsereg megkezdte Szlovákia megszállását. Miközben az ellenállók fellépése nem volt egységes. Ennek a napnak az estélyén, Golian kiadta a titkos parancsot, mely 20 órakor lépett érvénybe. Elkezdődött a felkelés a katonák kezdeményezésére, nem a partizánokéra, ahogy korábban negyven évig sulykolták. A londoni rádió augusztus 30-án 8:45-kor röppentette világgá a hírt, a besztercebányai ádó 11 órakor. Olyan pillanatban került sor erre az eseményre, amikor nem létezett megegyezés a felkelők és a Vörös Hadsereg között. A partizánok meggondolatlan atrocitásaikkal provokálták ezt ki, melyeknek csekély hadászati értékük volt. A kommunisták akkor fenyegetőztek, hogy ezért a korai időpontért valaki felelni fog. A balhét az egész felkelés „vitte el”. A szovjet sajtó még szeptember elején egy szót sem írt a felkelés kirobbanásáról. Sokatmondó hiátus.
A német hadvezetés a romániai kiugrás után azzal számolt, hogy hasonló helyzet alakulhat ki Magyarországon és Szlovákiában is, így anélkül, hogy tudott volna a szlovák nemzeti felkelés előkészületeiről, augusztus 24-én elhatározta, hogy a megbízhatatlan két kelet-szlovákiai szlovák hadtestet lecseréli (Kartoffelernte – Burgonyaszedés akció keretében). Erre augusztus 31-én egy lövés nélkül került sor a délutáni órákban. A hágók megnyitása lehetetlenné vált. A Duklai-hágót a német hadsereg átvette. Ennek katasztrofális következményeit azonban a partizánok parancsnokságai nem érzékelték.
Szlovákia egész területét a felkelőknek nem sikerült ellenőrzésük alá vonniuk. A hadsereg katonái sok esetben dezertáltak és magukkal vitték a civil életben használható felszerelést.
A politikai hatalmat az események mögött kullogó Szlovák Nemzeti Tanács szeptember 1-én vette át. Felhívására egyetlen egy helyőrség sem csatlakozott, a felkelés területe egy járással sem nőtt meg.
A felkelést leverték. A német hadsereg október 27-én elfoglalta a felkelés központját, Besztercebányát. Jozef Tiso hálaadó misét celebrált a jezsuiták kéttornyú templomában. A mise alkalmával az orgonán Hermann Höffle tábornok játszott, aki a felkelést leverte. Őt is 1947-ben kivégezték. A felkelők a hegyekbe vonultak és partizánharcra rendezkedtek be, ahol nagy nehézségek árán megélték a háború végét. Két katonai vezetőjüket a nácik elhurcolták. Sorsuk ismeretlen. Állítólag megélték a „felszabadulást”, de vélhetőleg a szovjetek végeztek velük…
1968 után Peter Karvaš könyvet írt a felkelésről Noc v mojom meste (Éjszaka városomban, Tatran, Pozsony 1979) címmel. Ez lett volna a rehabilitációja, mert 1968 után hallgatásra ítélték. Könyvében azonban kellemetlen kérdéseket feszegetett. Így nem vonták be, csak a könyvkereskedésekben kérni kellett a kötetet és akkor a pult alól kiadták. Nekem is fölhívták rá a figyelmemet, így szaladtam megvenni. A részlet, mely miatt Karvaš visszatérése az irodalomba nem lett teljes értékű a könyv utolsó negyedében olvasható, Egy német turista érkezik Dóvalra, akit két idősebb hölgy felismer, hogy katonaként járt itt 1944-ben és részt vett egy tömeges kivégzésben. Ezt a német kereskedő egy pillanatig sem tagadja. Háború volt, kiképezték, így ide küldték háborúzni. Parancsot kapott, mit tehetett mást? Rettenetes volt, egy csoport örült egy nemzetet a világtörténelem legkegyetlenebb gyilkosságába kergette, de a német nem érez személyes felelősséget. A biztosítékot a volt német tiszt következő sorai verték ki: Végre megértettem miről van szó. Maguk eszelősek, el vannak varázsolva! „A 44-es évhez tapadnak, mint a piócák! Nyilván semmi mással nem rendelkeznek, csak ezekkel a hegyekkel és ezzel a felkelésükkel! Mindannyian már száz évesek lesznek és semmi másról sem fognak beszélni, csak arról, hogy negyvennégyben elveszítették az eszüket és lőni kezdtek ránk! Míg másutt jómódban és kényelemben élnek, sztrádáik vannak, maguknak felkelésük van! Kiszipolyozzák és tankolnak belőle, a katlanok alatt vele fűtenek! Ez a maguk valutája ás alkoholja! Ez a maguk történelme, a maguk dicsősége és rögeszméje.” (…) „Mintha nekünk nem lettek volna veszteségeink! Mintha én ide szórakozni jöttem volna és unalmamban és saját akaratomból!” (…) „Az utolsó ítéletig bosszút akarnak állni embereinken, akik azon az átkozott őszön a körülmények összejátszása nyomán húsz harminc év körüliek voltak? Miért? Hogy nem kaptak választási lehetőséget? Hogy teljesítették kötelességüket mint a szilvapálinka felvásárlói, vagy a jénai üveg árusai? Hogy nem tagadták meg a parancsot és nem haltak meg inkább maguk?” (i.m. 414.) Vitapartnere csak egy mondatot ismétel a német kérdéseire: Magyarázza el álláspontját a két nőnek, amit ő viszont nem óhajt. Egyiküknek 17 éves fiát lőtték akkor agyon szeme láttára.
Végezetül még egy dolgot kell említenem, amiről eddig még soha, sehol nem olvastam. Miután a Szlovák Állam német segítséggel úgy-ahogy rövid időre konszolidálódott, a városokban bizottságokat alakítottak a helyi értelmiségiekből, amelyekhez személyesen kellett folyamodni, ha valaki utazni akart. A bizottság egy könyvben megnézte, hogy az illető adatai nem szerepelnek benne. Ha igen, át kellett őt adni a hatóságoknak, ha nem, akkor megkapta az engedélyt. Nagynéném férje is szerepelt ebben a kötetben, így apám üzent neki, maradjon veszteg és sehová se utazzon.
Ennek is utána kellene nézni, hogy vajon hány ember került ilyen módon börtönbe és milyen sors várt rájuk.
Érdekfeszítő, ellentmondásos történet. Nem csoda, ha sokan nem tudnak lelkesedni és nincs egyetértés az események értékelése ügyében. Sok minden zárójelben maradt, sok mindent még mindig nem volt alkalom kibeszélni, tisztázni, helyretenni. Fontos esemény volt, ám a számos embertelenség miatt, nem lehet azonosulni a történtekkel. A tisztázatlan múlt árnyat vet a jövőre.
Hát ezt ünnepelték augusztus 29-én, szőnyeg alá söpörve sok mindent.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”48247,48262″}
