Fikció: A titok

Hívták őt Jurajnak, Ďurónak, Gyurkának. Igaz, ez utóbbit nem szerette, mióta az iskolában az egyik osztálytársa azzal ment oda hozzá, hogy „Ty si, Maďar!” – mondta ezt olyan hangsúllyal, olyan utálkozva, mintha valami nagyon nagy sértést akarna a fejéhez vágni. Ő pedig azon nyomban elégtételt is vett az alattomos kis stréberen, hisz egy fejjel volt nagyobb nála, aki persze rögtön ment árulkodni.
Lett is belőle hadd el hadd! A tanító néni megrázta, és azt kiabálta, hogy ebből is látszik, hogy ő magyar, mert nem tud viselkedni. Még az igazgatói irodába is hívatták, de ott se volt hajlandó válaszolni a kérdésekre, és azzal bocsátották el, hogy megátalkodott. Este pedig az apja verte el a nadrágszíjjal, és közben azt üvöltözte, hogy kiverem belőled ezt az átkozott önfejűséget!
Az iskolában, a gyerekek most már tudták, hogy mivel lehet őt bántani, és ha megjelent az udvaron, rázendített a kórus, hogy itt jön a „Maďar” ő pedig félig sírva kiabálta vissza, hogy „Ja som, ne Maďar!”, amire persze kinevették, hogy még ezt se tudja pontosan mondani.
Így történt, hogy kilenc éves korára meggyűlölte, hogy ő magyar!
Teltek az évek, és már otthon is tiltott volt a magyar szó, ha pedig mégis olyan vendégek érkeztek látogatóba, akikkel elkerülhetetlen volt, hogy szülei magyarul beszéljenek, akkor ő tüntetően elvonult a szobájába. Még a nagymamája is kénytelen volt megtanulni szlovákul, mert mikor magyarul beszélt hozzá, akkor ő azt „nem értette”.
Az iskolában most már ő volt a legnagyobb magyarfaló, és ő gúnyolta a többieket, mint egykor őt csúfolták „Ty si, Maďar!”. A középiskolában csatlakozott egy radikális csoporthoz, akik kopaszra borotválták a fejüket, Tiso arcképét tetováltatták a karjukra, terepszín egyenruhát és vasalt bakancsot hordtak, és „őrjáratokat” szerveztek, és ha valaki az utcán magyarul beszél azt „megrendszabályozták”.
Aztán egy napon nagy hír fogadta otthon, negyven év után hazalátogat Ausztráliából a nagybátyja, aki 68-ban, az oroszok bevonulása után ellenállási sejtet szervezett. Kicsi korában, lefekvés után, a sötét szobában arról ábrándozott, hogy ha megnő, ő is olyan hős lesz, mint a titokzatos nagybácsi. Érthető, hogy ezek után milyen izgalommal várta a találkozást.
Csakhogy, a nagybácsi – nem beszélt szlovákul, negyven év után a magyart is csak törte. Nem törődött az ő érzékenységével, sőt, mintha élvezte, hogy magyarul beszélhet a jelenlétében – és hosszú idő után ismét Gyurkának szólították! Hiába tiltakozott ő ez ellen, azt válaszolta, hogy a keresztségben a György nevet kapta, nem pedig a Jurajt, nézze csak meg a keresztlevélben – ott pedig tényleg a György név volt.
Ezután pedig szabályosan fülön fogta, hogy most pedig elbeszélgetünk barátocskám. A várt szidás helyett azonban egy történetet mondott el neki „Az iskolában az apád volt az osztályelső, és a tanárai már azt találgatták, vajon orvos lesz, ügyvéd, vagy pedig mérnök? Azonban az apját áthelyezték tiszta szlovák környezetbe, és az új iskolában apád nemhogy osztályelső nem volt, de osztály utolsó lett, és már szóba se került, hogy orvos, ügyvéd, vagy pedig mérnök legyen. Hát így lett a te apád megkeseredett ember – és gyűlölte meg a magyarságát, mert azt okolta az elrontott életéért. A fiát pedig szlováknak nevelte.”
A nagybácsi elhallgatott, és kiment a szobából, magára hagyva Gyurkát a gondolataival.