Murphy óta tudjuk, hogy ami elromolhat, el is romlik. A leghőbb igyekezet is visszájára fordulhat, s épp az ellenkezőjét érheti el, mint amit a vezérlő szándék akart.
Komáromban a kampányfirkálás mérgesíti és kedvetleníti a választókat. Jobb esetben. Mert még az is előfordulhat, hogy apátiát vált ki, s megint negatív csúcsot dönt szebb időkben kulturális fővárosunk babérjára törő egyetemi székhelyünk. Pedig hát a marakodás nem kampány, nem is verseny, s úgy tűnik, a sokszor követelt új arcok sem változtatnak azon a beidegződésen, hogy nekünk igazán semmi sem jó. A régi azért, mert már úgymond politikai dinoszaurusz, az új meg azért, mert új…
Úgy tűnik, a 25 éves demokrácia túl sok rosszat hozott ki belőlünk. A lefojtott vélemények korszakát 20-21. századi történetünkben a becsmérlés, ócsárlás és megvetés kora váltotta fel. Csendes nosztalgiával mélázok el azon, amikor még gyakran idéztük Voltaire-t, és amikor még sokan hittük is: olyan korszak következik, amelyben a másik más véleménye is érdemes lesz a meghallgatásra, a végiggondolásra, hisz egyetértenünk nem kell vele, de épülhetünk belőle, toleranciát gyakorolhatunk. A demokrácia ugyan a többségi akarat érvényesüléséről szól, de a mások más véleményét sem tekinti ördögtől való, kiirtandó dolognak.
Ám ami elromolhat, el is romlik. Még a szavatosság lejárta előtt. Nem olyan rég volt, hogy ne emlékezhetnénk rá: örömtől repesve tették közzé a hírt „ádáz ellenségék” az összefogásról. A rég nem remélt politikai alku megkötéséről, hogy aztán itt is meg ott is kilógjon a lóláb. A politika egészét nézve úgy tűnik, nekünk, választópolgároknak most már fel kellene vennünk a kesztyűt, s újra el kellene kezdenünk gondolkodni azon, milyen világot képzelünk el magunk körül. A plakátokon szólamok, a médiában vélt vagy valós botrányok, ráfogások és cáfolatok. Reklám- és médiaszakértők bábáskodnak a körül, hogy manipuláljanak bennünket egyik vagy másik jelölt érdekében vagy ellenében. Áruvá vált a politikus is, el kell őt adni, a lényeg elvész, csak a csomagolás számít, ezért sem versenyeznek programok, csak lózungok, a helyi problémák megoldási javaslatainak elképzelései sem vetekednek.
Az önkormányzati választásokra viszonylag egyszerű lenne összerakni egy komplex képet arról, a helyi forrásokat ki hogyan fordítaná a közösség javára, melyik választott tisztségviselő hogyan szolgálná közösségét. Attól, hogy valamelyik jelölt plakáterdeje hirdeti, hogy itt az idő, az esély a változásra, még nem biztos, hogy jobbat hoz a változás, amelynek ő az arca. Ahogyan az sem biztos, hogy a község, a megye, a parlament és Strasbourg között ingázva lehet a helyi ügyeket a legjobban intézni, ahogyan egyes (ön)jelölt – olykor csak jogilag helybeli lakos – egyének hirdetik. A választópolgárnak manapság gondolkodnia-mérlegelnie kellene, mielőtt útját a szavazókör felé veszi. Pozsonyban például legalább nyolc-tíz éve biztosan ígéri mindegyik önkormányzat és a városi is, hogy megszületik a döntés a parkolás szabályozásáról. Elsősorban a helyben lakók parkolásáról, természetesen. Aztán valahogy soha nem jön össze a döntés, minden marad a régiben, minden esetleges, csak a furcsaságok szaporodnak, az országos vonzáskörzetű kórházak környékének fizetőssé tétele, vagy a járdaszéli álldogálás megsarcolása…
A kampány jó lehetne arra is, hogy a lakosság megtudja végre, mi egy város vagy falu hatásköre, mit és miből finanszírozhat, s nem ígérnének légből kapott dolgokat a jelöltek a politikai kapcsolatrendszerüket fitogtatva. Mára már pontosan láthatja, aki látni akar és tud, hogy a megálmodott ipari parkokat rendre megtorpedózza a kormány, sokszor ugyanaz, amelyik nagy csinnadrattával, kihelyezett kormányülésen bejelentette azt… Az agyonhangoztatott politikai kapcsolatrendszer is csak a manipuláció eszköze, üres fecsegés. Ami a leginkább kiveszett az elmúlt negyed század politikájából: a következetesség, az autonóm program, az építkezés. Tetszik vagy nem napjaink politikusainak, az induláskor az Együttélésnek volt programja, országosan és helyi szinteken is. Akkor még politikai elitünk képes volt megfogalmazni, mi kell az életben maradásunkhoz. Egyetlen megfelelési kényszer vezényelte: a józan megfontolás a magyar nemzetrész megmaradása, az általa lakott területek fejlesztése és lakosságmegtartó képességének növelése érdekében. Tudom, politikai ellenszélben született az a program is, igazán belőle a Selye Egyetem mutatható fel valós eredményként, a többi elképzelés sajnos elveszett a hatalomgyakorlás vonzásában. A politikai pártjaink egyesülése lobbicsoporttá válás irányába mozdította el, ami korábban a magyar kisebbség képviselete volt, s ez egyre közelebb vitte politikai elitünket ahhoz a szemlélethez, hogy a szlovák többség elvárásainak próbáljon meg minél jobban megfelelni. Jellemzően tükrözi ezt a tény, hogy ki a legnépszerűbb szlovákiai magyar nemzetiségű politikus. S az is, hogy kik azok a magyar politikusok, akiket a legjobban utálnak kicsiny országunkban. Nem véletlen, hogy az utóbbiak épp azok, akik szuverén programot is tudtak írni és képviselni, nem csupán reagáltak a történésekre. A kampányháborúk primitívsége az ilyen különbségeket nem hozza ki. Pedig van egy-két olyan tisztségviselő és jelölt a helyi politikában is, szinte mindenütt, aki a közösség számára érdekes, hasznos, fontos elképzelésekkel, cselekvési tervekkel is bír. Hosszú távon gondolkodik, s ha lassú ütemben is, de kiépíthetőnek lát fontos intézményeket, akár helyi üzemet is, olyan helyi tevékenységeket, amelyek a lakosok többségének is hoznak-jelentenek némi segítséget.
Csendesen, átgondoltan kellene szavaznunk, jól megfontolva, kinek a nevét karikázzuk. Megnézve, mit tett le az asztalra a saját munkaterületén, s mit tett a közösségért eddig. Sokkal többet fogunk így megtudni róla, mint a plakátfirkákból.
ngyr, Felvidék.ma
