51825 1

2000-ben indult útjára az AB-ART Kiadó gondozásában megjelenő Gál Sándor egybegyűjtött művei című kötetsorozat, s tavaly eljutott a XIII. kötetéig, amely Az Egy és az Egész 2 címet kapta.

„Az Egy és az Egész viszonyának a kérdése valamikor a múlt század hetvenes éveiben merült fel bennem. Tételesen, hogy mindabból, amit az egyén, az egy-ember egy közösségtől örökül kap – anyanyelv, történelem, hagyomány: érték és mérték! – s amelyből élete során építkezik, nos, abból mit és mennyit képes visszaadni ugyanannak a közösségnek. Ennek az emlékezésfolyamnak egy-egy fejezete ezt a szándékot és e szándék megvalósulásának fragmentumait tartalmazza” – írja Gál Sándor a két éve napvilágot látott Az Egy és az Egész 1 előszavában.

A tizenharmadik, mintegy 335 oldalra rúgó gyűjtemény a Vadászkonyhám című fejezet kivételével teljes egészében tartalmazza az Esték és hajnalok című kötetet, amely egykori vadászélményekről szól, s egyben a egy vadászszenvedély kialakulásának is a története. Emlékezéseket, riportszerű beszámolókat tartalmaz, a legtöbb írása annak idején a Hétben jelent meg 1978 és 1986 között. Emlékszem, tizenévesen milyen nehezen birkóztam meg Fekete István Kittenberger Kálmán élete című könyvével, pedig ott igazi afrikai nagyvadak kerültek puskavégre. Bár azóta sem falom a vadászélményekről szóló köteteket, Gál Sándor írásai valahogy képesek voltak lebilincselni. Talán mert ismerős, hazai tájakon játszódnak (a Duna partján és egykori árterében, a Cserehát erdeiben, Madaron, Vágfarkasdon, a Garam mentén, stb.), illetve a szövegek rendkívül bensőséges, hangulatos stílusa miatt. Egyetértek Duba Gyulával, aki az 1988-ban megjelent kritikájában többek között így fogalmazott: „S míg a vadászat irodalommá válik, újabb gondok akadnak. Az olvasó aligha sejti, ám az író tudja, mennyire nem könnyű megírni, mintegy szavakból megépíteni a természet mását, erdő-mező képét, a táj lelkét, esték és hajnalok hangulatát. Ami könnyű, lelkes, dicsérő jelzőkkel jellemezni s díszítő képekkel teliaggatni szépségét, komorságát vagy vadságát, pántlikás szavak tűzijátékával túllihegni roppant csendjét és halk moccanásait, felületes, halottnak ható, szikár vázlatokkal illetni sem nehéz! De írói munka: érzékien hiteles szavakkal és pontos fogalmakkal megjeleníteni és megsejtetni lényegét. Gál Sándor ért ehhez! Nemcsak a természetben jár, hanem benne is él. Együtt lélegeznek. Ebben némi rejtett pátosz is van, bár alig érezzük, a természettel, az elemi dolgokkal való azonosulás nemes pátoszát. Mint például abban, hogy az elejtett vadról szólva nem beszél tetemről, hulláról, netán dögről, mindig halott állatról beszél! A meglőtt vad emberként pusztul el, meghal! Igaz és méltó hozzáállás a zsákmányhoz, s annál nemesebb, hogy alighanem ösztönös. Mint ahogy az is, hogy egy-két novellisztikus történetben, életképben a szerző eljut az idő múlásának s az öregedésnek a megtapasztalásáig, majd mások – öreg vadászbarátja?, édesapja? – sorsának okán a halál tényéig, az elmúlásig. Ez is a képbe, a léthez tartozik, mintegy jelezve, hogy műve a teljes életről, a beteljesült szenvedély egészéről, s végül – s nem csak a vadak kapcsán – a halálról (is) szól.” A kötet anyagához szervesen kapcsolódik az a 46 fekete-fehér fénykép is, amely kitűnően kiegészíti, „illusztrálja” az előtte leírtakat: elejtett vadak, trófeák, agancsgyűjtemények, vadásztársak, a szülőföld képei, emlékek sorjáznak egymásután.

Tokai aszu címmel ezután a Tokaji Írótábor évtizedeiről következnek emlékek és gondolatok a kezdetektől egészen 2006-ig. Gál Sándor első ízben a harmadik Tokaji Írótáborban vett részt, s az akkor még csak formálódó-alakuló rendezvényről a Hét 1974-es, 38. számában foglalta össze táborbeli élményeit. A valóban izgalmas időszak a tábor történetében a rendszerváltás idején kezdődött, a „mindenkori jelenléte” a kilencvenes évek elején vett fordulatot: „Amikor a kuratórium tagja lettem, akkor már lényegében ez a korábban elindult alapozás egyértelművé vált, s benne a nemzet és irodalom egy egészként jelent meg. Később, elnöki időm alatt az érdemi munka azzal tágult, hogy képessé váltunk nemzetközi tanácskozások megszervezésére is. E tanácskozások lényege az volt, hogy megismerjük, miként viszonyulnak történelmünkhöz, irodalmunkhoz a velünk szomszédos nemzetek, hogy miként ítélik meg ugyanazokat az eseményeket, amelyek történelmünk közös részei. Igaz öröm volt számomra látni, miként emelkedik a Tokaji Írótábor az időben, át egy század- és ezredfordulón, egészen máig” – írja a tábor harmincadik évfordulójára készített összefoglalójában. Néhány idevágó cikk és interjú után vagy 36 oldalnyi dokumentum és 25 fénykép következik, a dokumentumok között levelek, jegyzőkönyvek, meghívók, újságcikkek, okiratok, programok, szórólapok fénymásolatai, a fotók nagyszerű pillanatokat örökítenek meg az immáron gazdag múltra visszatekintő tábor eseményeiből.

A kötet további része Kitágult nap címmel Gál Sándor naplójegyzeteit öleli fel, amelyeket néhány éve az Irodalmai Szemlében is olvashattunk folytatásokban. „Gyerekkorom óta folyamatosan foglalkoztatnak különféle kérdések és gondolatok, amelyekre hiába keresem a választ – nincs válasz sem magamban, sem kívül, a közelebb eső mindenségben. Holott a válaszokat úgy tíz-valahány éves korom óta egyvégtében igyekszem megtalálni, könyvekben s a természetben, és abban a nemlétező-létezőben, amit általában időnek mondunk. Ezek közül a kérdések közül a legrégibb, s ami mindmostanáig vissza-visszatér, a következő:

Hogy van az ember, ha már nincsen?!”

Gondolataiban életről és halálról, létezésről és nemlétről, a megérintett túlsó partról a költő igyekszik megérteni és értelmezni azt, amit az emberiség sok évezredes tapasztalatai és tudományos megfigyelései alapján mostanáig egybefogott. Álmok, látomások, istenképek bukkanak fel és pörögnek el a semmibe, a csillagos eget faggatja a feltűnő és az eltűnő részletekről, a létezéső végső céljáról és értelméről. Anyag, tér, idő, Isten, teremtés… A vég után mire számíthatunk? – teszi fel a kérdést. A föltámadás krisztusi ígéretére vagy egy új ősrobbanásra?

Gál Sándor egybegyűjtött műveinek XIII. kötetét érdemes elhelyezni a könyvespolcunkon – a többi tizenkettő mellé.

(AB-ART Kiadó, 2014)

Z. Németh István, Felvidék.ma