A minap a körzeti orvosomnál várakoztam rutinellenőrzés céljából. A komor rendelői váróteremben mintegy másfél órát üldögéltem féltucatnyi sorstársammal egyetemben. A kis társaság nagymamából, édesanyából, édesapából, fiatal leányzóból állt.
Mint ahogy az lenni szokott, beszélgetési témakörként előjöttek a különféle egészségügyi problémák. Ugyanakkor a megkeseredett élet sanyarú tapasztalatai is napvilágra kerültek. Az egyik anyuka elkezdte mesélni saját helyzetét. Munkahelyi tapasztalatai tipikus dél-szlovákiai társadalmi körülményekről tanúskodnak.
Közel tíz évet húzott le egy Pest megyei multinacionális vállalat üzemcsarnokában. Annak idején a kecsegtető magyarországi fizetés csábította oda többedmagával. Az évtizednyi korán kelésbe belefáradt, s addigra már jócskán megcsappant a pénztárca tartalma is a fizetési napokon. De még így is örült, mondván: legalább van munkahelye, keresete.
Előkerült az ismerős esete, aki szintén minimálbérért dolgozik Budapesten. A nyolc és fél órás munkaidő egy felvidéki számára tizenkettőre bővül az utazással együtt. A kis határ menti városkából háromnegyed négykor indul a kisbusznyi munkás az anyaországi fővárosba. Délután négy is elmúlik, mire hazatérnek. Fél nap, fél élet így telik el, buszban ülve napi három-négy órányi utazással.
Egy másik asszony elmesélte, hogy élete nagy részét kórházban dolgozta le. A sokat emlegetett és kritizált kórházi ebédekről gondoskodott. Két évtizednyi szakácsnői praxist követően leépítés miatt új munkahelyet kellett keresnie. Bolti eladó, gyártósori alkalmazott, majd munkanélküli lett. Itt jelentkezett az újabb tipikus jelenség: túl idős a munkáltatók számára. Az ötvenhez közelítve nehezen talál munkát. Fintorogva utasítják el a munkáltatók.
A külföldi munkavállalás témájáról is szót váltottak. Az orvosra várakozó kétgyermekes anyuka keserűen fejti ki: „én mondtam a lányaimnak, innen jobb elmenni. Külföldön jobb a kereseti lehetőség, így tudják az önálló életüket megalapozni.”
Ehhez csatlakozva szólt a nagymama, aki menyének történetét osztotta meg a várakozó betegekkel. Az Ausztriában tevékenykedő felvidéki gondozó tipikus esetét mutatta be. Félévtizedes ingázás, mindez a család megélhetése érdekében. Sokan járnak így.
Véleményem szerint nincs olyan határ mentén élő család, akinek legalább egy rokona, közeli ismerőre ne lenne „Osztrákban” ápoló.
A rendelő kis közegének egyelten férfitagja szintén életútjáról szólt. Az Ipoly túloldalán elterülő városban helyezkedett el legutóbb. Alig nyolc napot dolgozott. Azzal, hogy a napi teljesítményt nem tudja abszolválni, a semmitmondó betanítás után elváltak útjaik. A társaságban helyet foglaló csendes leányzó a szintén már közhelynek tűnő munkahelyi tapasztalat hiányára panaszkodott. Iskolái elvégzése után örömest helyezkedne el, ám már sokadszor hallotta, legalább egyéves munkahelyi gyakorlatot követeltek a munkáltatók.
Bizonytalanság, alacsony kereseti lehetőség, külföldi munkavállalás, s mindezzel összefüggésben a családalapítás elhalasztása. Csendes hallgatóként e gondolatébresztő szavak jutottak az eszembe. S tény, ez is jellemzi társadalmunkat. Felsejlett a másfél éve megszervezett tízéves osztálytalálkozónk emléke. Alig tizenöten – majdnem teljes létszám – ültük körül az asztalt. A lányok fele már férjhez ment, hárman-négyen már édesanyák. Mi, fiúk lemaradtunk, csupán egy társunk házasodott meg, s tudtommal egyikünk sem lett édesapa. Az egykori határ menti kisváros magyar gimnáziumának végzettjei közül sokan külföldön próbáltak szerencsét. Volt olyan társam, aki a találkozó idején is kint élt és dolgozott. Többen idehaza helyezkedtek el, és több-kevesebb sikerrel építik karrierjüket.
Emlékezetemben itt idéződtek fel édesanyám számtalanszor elhangzott szavai. A nyolcvanas évek első felében huszonhét évesen szülte első gyermekét. Több mint harminc volt, amikor a rendszerváltás évében világra hozta öcsémet. Igazi nóvum volt ez abban az időben. Bezzeg manapság szinte természetessé vált a harmincon túli családalapítás. Bizonyára a fent említett tapasztalatok is visszafogják a családtervezést.
Egy biztos, a váróterem ajtaja mögött, a rendelőben, egészségügyi bajaikra gyógyszert kaphattak a várakozók. Ám attól tartok, a társadalmi kórkép kezelésére nem írható fel tabletta. A gondok forrása máshol keresendő.
Pásztor Péter, Felvidék.ma
