Az ember – és közössége – életében is vannak időszakok, amikor egy kicsivel többet kell magából adnia, és egy kicsivel többet kell (be)vállalnia a kötelező penzumnál. A hetvenedik évforduló – a mi közösségünk különbejáratú hetvenedik évfordulója! – az utolsó teljesen nyílt (cseh)szlovák magyartalanítás: a magyar szó betiltásának, a magyar iskolák bezárásának törvénybe iktatása épp hetven éve volt, marhavagonok, csendőr- és katonaszuronyok, kollektív hontalanítás, kényszermunka kíséretében.
Ahogy öregszem, egyre többször megfordul a fejemben: hol lennénk mi, felvidéki – korábban csehszlovákiai, majd szlovákiai – magyarok, ha akkor nem lett volna százezer-egynéhány olyan ember a sorainkban, aki akkor sem akart – szóban sem – (cseh)szlovák nemzetiségű lenni, ha télvíz idején marhavagonba pakolták és a Szudéta-vidékre szállították. S ahogy öregszem, egyre többször fordul meg a fejemben, hogy az akkor megélt családi tragédiákat senki nem gyűjtötte fel, és szemérmesen vagy amnéziásan hallgatunk róluk ma is. Magdi történetéről például. Őt és öccsét – apró gyerekként – édesanyjával vagonírozták be, s valahol egy dél-csehországi vasútállomáson, ahol éppen németeket vagoníroztak kifelé indítva őket az országból, Vilikének nyoma veszett. Kicsi volt, még beszélni sem tudott, és lenszőke. Magdi szentül hitte, a németek vették pártfogásukba, s valaki a sajátjaként felnevelte. Édesanyja azonban beleőrült gyermeke elvesztésébe. Az egész életük megpecsételődött. Annyira azonban nem, hogy magyarságukról lemondtak volna.
Nekem is volt unokatestvérem, aki háromszor járt első osztályba. Egyszer még Csehországban, hisz csak 1949-ben jöhettek haza a deportálásból, s amíg meg nem nyílt szülőfalumban újra a magyar iskola, itt szlovákba kellett járnia. A következő évben, amikor már magyar iskola indult, szülei úgy döntöttek, ott a helye. Senki nem aggódott amiatt, hogy kissé túlkoros. És nem ő volt az egyetlen történelmi „osztályismétlő”. Megjegyzem: a kényszerkorszakot leszámítva szülőfalumban – Sikabony a becsületes neve – nem is volt szlovák iskola. Egy kéttantermes iskolaépületben, alsó tagozatos összevont osztályokban tanultunk, két műszakban. Nem ezért, mert nem volt elég gyerek egy-egy évfolyamban, hanem tanterem nem volt elég. Az első évfolyamban csak elsősök voltak, összevont osztályba járt a második és negyedik, a harmadik és az ötödik, de hátrányát ennek nem láttuk. Az olajos padlós, vaskályhás tantermekben minket hivatástudó, odaadó tanítók tanítottak – neveltek.
Nekem jó emlékeim vannak az összevont osztályok idejéből. Természetes volt, hogy az órán belül hangos és csendes foglalkozás váltja egymást, a torna, a rajz, az ének, a kézimunka közös volt, megtanultunk „hangos háttérrel” figyelni arra, amit éppen végeznünk kellett. Még előnyei is voltak ennek az iskolának. Másodikosként sok mindent ellestem-eltanultam a negyedikesektől, harmadikosként az ötödikesektől. Amikor felső tagozatra kerültünk, a városi – dunaszerdahelyi – iskolába, csak dicsértek bennünket, semmivel nem tudtunk kevesebbet, mint ottani – soha össze nem vont – évfolyamtársaink. Ott is sok olyan tanítónk volt, aki hivatásként gyakorolta a munkáját, nem csupán ledarálta a kötelező tananyagot, hanem azzal is törődött, hogy ápolgassa a magyarságunkat is. Meglehet, kellett hozzá az a megélt tapasztalat, ami akkor még nem merült feledésbe: a magyar szó totális betiltása.
Akkor még mindannyian értéknek tartottuk a magyarságunkat, a magyar iskolát. A mai világban nevetség tárgya, ami nekünk még – a legtöbbünknek – halálosan komoly dolog volt, s amit gyakran próbáltak oktatóink az eszünkbe vésni: magyar tudással két embert érsz, több vagy egynyelvű kortársadnál. Soha nem kételkedtünk abban, hogy a tárgyi tudás a legalaposabb anyanyelvünkön lehet, s hogy a tudás nem az állami többség – vagy bármely állam – nyelvének a függvénye.
Emlékszem, sokat beszéltünk – beszéltek erről otthon és az iskolában is, mert a hatvanas években megjelent egy szokatlan dolog a közösségünkben: egyes értelmiségiek – faluhelyen a tanítók – elkezdték szlovák iskolába járatni a gyermekeiket. Akadt köztük, aki azzal védekezett: mégsem taníthatja-értékelheti ő a saját gyerekét, de szüleink nemzedéke nyíltan felrótta nekik, hogy ezzel a magyar iskolák iránti bizalmat ássák alá, a magyar iskola presztízsét rontják. Sőt a tanítói pályára való alkalmasságukat is megkérdőjelezték, mondván: tud-e jól, színvonalasan tanítani az az ember, aki a saját gyerekét szlovák iskolába íratja a jobb érvényesülése reményében. Hogyan taníthat az, aki a saját munkája eredményében nem hisz? Elítélendő, rossz példának tartották, tenni ellene – mondjuk a tanító menesztésével – nem tudtak, mert nem olyan világot éltünk.
A husáki normalizáció (újra) elővette a szlovák nyelv legfőbb érvényesülési kritériumként való meghatározását, elkezdett azon dolgozni, hogyan lehetne beszűkíteni a magyar nyelvű oktatást – zsoldosokat mindig talált az elképzeléseihez –, megszüntette az önálló magyar nyelvű pedagógusképzést a nyitrai főiskolán, ami egyenes utat jelentetett a magyar szaknyelv elsorvasztásához magyar iskoláinkon belül is. (A magyar pedagógia kar helyett már csak magyar nyelv és irodalom tanszék, illetve alsó tagozatos pedagógusképzés maradt, minden más szakot szlovák nyelven oktattak.) Nemcsak a magyar szaknyelv sorvadt el így a magyar iskolákban, hanem a tanárok-tanítók identitástudata és hivatástudata is meggyengült. Nem kevésnek közülük komoly problémái akadtak a magyar nyelvvel és helyesírással is, a szakiskolákban kiváltképpen. (Az a pedagógus nemzedék, amely a szocializmus éveit megelőzően szerzett képesítést és magyar nyelvű tankönyvek hiányában is szabatos magyarsággal oktatott, nyugdíjba vonult.)
Párhuzamosan a magyar általános iskolák kétnyelvűsítésének törekvései is megindultak, elvégre a hivatalos pedagógusképzés elszlovákosítása előkészület volt ehhez. Duray Miklós és a nevével fémjelzett jogvédő bizottság több tagja ekkor vált újra közellenséggé és az ország felforgatójává. Az igazsághoz azonban az is hozzá tartozik, hogy amikor nagyon komollyá vált az ún. bilingvális oktatás bevezetése, mert már a törvényjavaslat is elkészült hozzá – amit a kommunista párt központi bizottsága jóváhagyott és az akkori Szlovák Nemzeti Tanács képviselői elé terjesztett – még az állami szolgálatban lévő magyar emberek egy része is fellépett ellene, a maga módján részt vett a felvidéki magyarok tiltakozó mozgósításában a Csemadok tagságát és országos vezetését is nyílt ellenállásra sarkallva. Durayéknak köszönhetően tiltakozó levelek ezrei érkeztek a pártközpontba, konkrét emberek konkrét aláírásaival, volt egy emlékezetes vitája-találkozója a pártközpontnak és a Csemadok országos vezetésének, végül a párt kénytelen volt meghátrálni és a törvényjavaslatot visszavonni az SZNT napirendjéről.
Több volt ez akkor, mint egy petíció aláírása manapság. Osztottak érte börtönt, vizsgálati fogságot, hivatástól való eltiltást, de a bosszúállásnak más megnyilvánulásai is voltak.
A szlovák hatalmi-politikai erők azonban azóta sem hagytak fel a magyar iskolák elsorvasztásának, felszámolásának szándékaival. Ebben a rendszerváltás nem hozott semmi újat, legfeljebb a módszerek változtak meg, és a magyarlakta vidékek gazdasági lepusztításával fel is erősítették a már csak nem is suttogó propagandát, hogy „szlovákul beszélni, átvedleni szlovákká egyenlő az érvényesüléssel és a sikerrel”. Sokan feladták már, igazodtak, azt a bizonyos többletet, amit a számbeli többségtől eltérő másságunk jelent, egyre kevésbé éljük meg többletként. Kiemelkedően okos ifjú emberek is úgy nyilatkoznak többnyire: amikor szlovák egyetemre kerültek a magyar iskola után, nehézségekkel szembesültek, hátrányát érezték anyanyelvi iskoláztatásuknak. Ez a megközelítés akkor szembeötlő, ha azokat a fiatalokat is végighallgatjuk, akik Nyugat – Európa vagy az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália valamely egyetemén tudnak továbbtanulni. Tőlük sosem hallunk panaszkodást a nyelvi nehézségek miatt, pedig nem hinném, hogy nekik nem kell a kezdetekben több energiát fordítaniuk a nyelvi felzárkózásukra, mint angolnak (egyébnek) született s e nyelven iskoláztatott társaiknak. Ők inkább büszkék a teljesítményükre. A plusz-teljesítményükre! Nos, talán ez a büszkeség, ami mára teljesen kiveszett belőlünk. A büszkeség a magyarságunkra, a magyar alapokra felépített teljesítményeinkre. A többletre, amit magunkban hordozunk.
Az igénynek, hogy magyarok legyünk és maradjunk, belőlünk kell fakadnia, s az igényt táplálni a szülő, a tágabb család, a közösség és az iskola kötelessége. Nem véletlenül tűzte programjára a rendszerváltást követően az „anyanyelvű oktatást az óvodától az egyetemig” eszményét az akkor megalakult pártjaink szinte mindegyike.
Fals hangként akkor is – a kilencvenes évek legelején – a szlovákokkal egy csapatban próbálkozó magyarok tömörülése helyezte az anyanyelvvel azonos szintre a szlovák nyelvet magyarságunk esetében, domborítva hozzá, hogy ennek fejében a keblükre ölelik őket a többségiek, s még ilyen-olyan posztokat-koncokat is osztogatnak nekik. Húsz éve még volt elég ereje a közösségünknek ahhoz, hogy ne vegye be az ilyen maszlagot.
Húsz éve még meg merte fogalmazni, hogy szerzett jogot jogállamban el nem vesznek. „Petícióztam” magam is, százezer aláírást akartunk összegyűjteni a kétnyelvű iskolai bizonyítványok megőrzéséért. Azért ennyit, hogy köteles legyen foglalkozni vele a parlament. (Hatvanhétezer-egynéhány jött össze, akkor sajnos, ma már hálásak lennénk ennyiért…) A – szülők masszív támogatása mellett – polgári engedetlenség szelíd formájával is élt sok iskola: nem állított ki csak szlovák nyelvű bizonyítványokat, helyettük intézményi értesítőket osztott ki a diákoknak. Végül a hivatalos kétnyelvű bizonyítványok megmaradtak.
A közösség nyíltan felvállalt és felmutatott akarata nélkül ez sem lenne. Gondolják meg: Szlovákiában ez az egyetlen olyan irat, ami állami szinten kétnyelvű és egyenrangú a csak államnyelvi párjával. Meglehet azért, hogy emlékeztessen rá: ha tényleg jogállam lenne Szlovákia, rengeteg ilyen okirat lehetne. Ha egy emberként állnánk ki jogainkért, s nem támadnának velük szemben újra meg újra hatalmi zsoldosok a saját sorainkból, a többségi oktatáspolitikusok sem mernének azon ügyködni, hogyan szűkítsék – fondorlatosan – tovább, törvényi erővel is a saját nyelvünk megismerésének lehetőségeit.
N. Gyurkovits Róza, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”53731,53706,53685,53448,53362,53273,53234″}
