Az alábbi írás 2015. június 20-án hangzott el a Fejfák helyett emléktábla c. pozsonyligetfalui emléktábla-avatáson.
Életem egyik legjelentősebb napját éltem meg ma. Felnézve a készülő emléktábla keresztje fölé, lelki szemeim előtt Debrődöt és a két eltűnt rokon fiú, a két levente édesanyját láttam a bergi erdők magasságában sírni. Láttam, ahogy zsebkendőjével törölgeti könnyes szemét, ahogy 1948 nyarán megáll mellettünk a térdemig szárbeszökkent kukoricaföldünk mezsgyéjén. Csak a velem egykorú Tóni fia volt mellette, a későbbi játszópajtásom. Én a kis kapám nyelére támaszkodva némán néztem rá. A két bátyámon láttam, sejtésük sincs, mi történt, miért sír olyan keservesen nagynénénk. Június volt akkor is, talán éppen huszadika, egy héttel a Péter-Pál búcsú előtt. Csak anyám értette, miért zokog Tóni édesanyja, mi nyomja olyan mélyen, fájdalmasan anyai lelkét.
Hetven évvel később, a mai napon végre én is értem, a kimondatlan „miértet”, a két elvesztett fiúgyermeke utáni gyötrelmes vágyát. Ahogy minket, hármunkat anyánk mellett lát, ő meg csak a legkisebb fiával, Tónival baktat ki kapával a kezében a földünk végét követő kukoricaföldjükre. Pedig 1944 októberében két bátyámmal együtt még itt törték a kukoricacsöveket ők is. Ide jöttek értük Szálasi tábori csendőrei, hogy a SAS katonai parancsot felmutatva elvigyék őket. Több mint három év telt el azóta, de semmi hír róluk. „Legalább azt tudnám, merre forduljak Isten ege alatt, ha imát szeretnék értük mondani, Sári?” – mondja anyámnak gyötrelméről panaszkodva. „Hová tűntek ezek, mi lett velük, ki tudja, Istenem?” – szakad ki belőle az újabb mondat. Keserűen és indulatosan, mint a tajtékzó hegyi patak lezúdulva az útját álló kövek közt.
Nekem ebben a pillanatban fakadtak ki a könnyeim, a hirtelen elborító emlékek súlya alatt. Most érzem és élem át igazán az ő fájdalmát, az itt kivégzett kilencven gyermekfiú édesanyjának fájdalmát. A sírjuk felé nézek, s utolsó sóhajukat halva mondom a keresztnek és felette magamnak is: „Ne sírj, Anna néni, itt vannak, itt pihennek, megtaláltam őket. Gyere ide mellém, mondjunk együtt egy imát értük, hadd legyen békés, nyugodt az álmuk. Hidd el, rád gondoltak, amikor a golyó áthasította a testüket, és félig holtan az árokba zuhantak. Akkor is rád gondoltak, amikor a rájuk borított föltől megfulladtak!”
Képzeletben kézen fogva vezetem nénémet a kőhöz: „Gyere, Anna néni, tegyünk rózsát Gabi és Karcsi fejfájához!”
Dunajszky Géza, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”54481″}
