Különös szerzet az ember, legalábbis embertársaink egy része. Ők azok, akik például korábban rajongásig szeretett (?) kutyájukat, macskájukat megúnva kidobják az utcára, s többek között tőlük kerül a húsvéti ünnepek után a gyermeküknek ajándékba adott nyuszi a szemeteskukába. Sokszor, sok helyen elmondták, leírták már, hogy élőlényekkel megunt tárgyként bánni emberhez méltatlan cselekedet.
A tévéhíradók olykor furcsa esetekről számolnak be. Az utóbb például láthattuk, hogy egy lengyelországbeli tóban egy „termetes” poliptetemre bukkantak a horgászok, míg egy tévécsatornával arrébb annak lehettünk szemtanúi, amint egy budapesti tóból rekordméretű ékszerteknőcöket gyűjtenek össze, s amikor a riport készült, már a negyvenedik példány befogásánál tartottak. Az egyik és a másik esetben nyilván úgy kerültek a nálunk a természetben elő nem forduló jövevények a tóba, hogy a díszállatkereskedésben vásárolt kedvencét megunva a „gazdi” egyszerűen a legközelebbi tóba pottyantotta, nem gondolva arra, hogy tettének akár komoly következményei is lehetnek. Ugyanis a szabadjára eresztett „kedvencek” – amint azt a példa is mutatja – vizeinkben túlszaporodva kiszorítják életterükből nálunk őshonos rokonaikat. Ez esetben a mocsári teknőcöket. Sok egyéb mellett tanulság számunkra többek között az is, hogy sok tekintetben át kell majd írnunk az állattankönyveket, amelyekben éppen az ékszerteknőcöknél azt olvashattuk, hogy az Észak-Amerikában honos számos alfaja Európában csakis akváriumban, illetve terráriumban tartható, mert az itteni szabad éghajlati viszonyokat nem viselik el. Márpedig, amint azt a példa mutatja – hála a klíma gyors és látványos változásainak – szabadon eresztve már nálunk is vígan megélnek a szabadban.
Jártamban, keltemben néhány héttel ezelőtt a komáromi Holt-Vágon nem kis meglepetéssel tapasztaltam, hogy a vízparthoz közel egy nyolc-tíz ékszerteknőcből álló kolónia vígan napozik egy uszadékfán. A nagyobb példányok mérete elérte a 20 centimétert is, s így felnőtt egyed lévén akár tíz éves is lehetett. Azt, hogy hány „családtag” uszkálhatott még a víz felszine alatt, vagy éppen a környéken, nem tudtam megállapítani. Nos, ez a történet is ugyanúgy kezdődhetett, mint a többi bizarr eset. Valaki ékszerteknőcét megunva, évekkel ezelőtt szabadon eresztette a Holt-Vágon. S ha már éppen példaként az ékszerteknőcöket említettem, ejtsünk róluk néhány szót.
A nálunk díszállatkereskedésben kapható (néhány alfajának a behozatalát, illetve árusítását korábban már betiltották) ékszerteknőcök őshazája Észak-Amerika, ahol Indianától Texasig terjedően nagy számban előfordul. Páncéljuknak a hossza akár a 20 centimétert is elérheti, és a hímek testtömege meghaladhatja akár az egy kilogrammot is. Társas lény, csoportokban sütkérezik a napon, halakkal, vízinövényekkel, rovarokkal és puhatestűekkel táplálkozik és akár negyven évig is elélhet.
Sajnos az ékszerteknőcök szabadban tapasztalt előfordulása nem egyedülálló. A horgászok a megmondhatói annak, mennyire elszaporodtak vizeinkben a hasonló módon szabadon eresztett amerikai törpeharcsák, vagy akár az ugyancsak a tengerentúlról származó amerikai márványrákok.
Mindkettő invazív állatfajta, s itteni ellenségük nem lévén mód felett elszaporodnak. Érdekességként megemlíthetem még, hogy a Gúta és Keszegfalva közötti lohóti termálforrás csordogáló vizében nagy számban előfordulnak akváriumi díszhalak. Valaki évekkel ezelőtt szabadjára itt szabadult meg halaitól, amelyek – köszönik szépen – azóta is jól megvannak és szaporodnak.
Ajánlatos mindenkinek megfontolnia, hogy amennyiben érdektelenség vagy egyéb okok miatt szeretne megszabadulni házi kedvenceitől, azt miként teszi. A szabad természetben kiengedni nálunk nem honos állatot – minden jópofaság ellenére – súlyos meggondolatlanság. Aki nem hiszi, kérdezze csak meg a zoológusokat…
(A képek kattintással nagyíthatók!)
Németh István/Felvidék.ma
Fotó: a szerző felvételei
