Az Idő, időtlenség, királyok, gyilkosok és egyéb szent tehenek című nyitó írásában Aich Péter egy történelminek tűnő témában mindenekelőtt erkölcsi kérdéseket feszeget, megkísérelvén gondolkodóba ejteni bennünket, a gondolkodásra oly nehezen kapható olvasóit.
Egyén és nemzet emlékezetében – állítja a szerző – a legtöbb esetben „megszépül a múlt”: legendák és hőstettek születnek, melyek nem voltak sem legendásak, sem hősiesek, sőt sokukat végre sem hajtották – így lesznek a rosszakból jók, a közepesekből kiemelkedők, vesztett csatákból fényes győzelmek. Sorra veszi a példákat Julius Caesartól az Árpád-házi királyokon át Napóleonig és Hitlerig, Sztálinig, s tanulságként azt szűrte le, hogy a politika az ellenfél rászedésének művészete:
„Mert nem a jégszekrény, az autó, az űrszonda, a számítógép, az okostelefon a lényeg, hanem emberi mivoltunk (…) Marad az idő megoldatlan mítosza, javíthatatlan gyarlóságunk, s a velünk született agresszivitás, ami viszont az élet, az életbenmaradás alapvető feltétele.” De azért törekednünk kell az objektivitásra, mert „nem a szent teheneknek tartozunk felelősséggel, hanem az igazságnak”.
Ennek az alapvetésnek a jegyében születtek az Apropó további írásai. A Legendákban sorra kerülnek a legendás alakok, Mátyás király, a jó, az igazságos; Petőfi, az igazságosság mitikus harcosa; Svätopluk, a szlovák király; Josef Tiso, a szépre és jóra törő mártír; Ĺudovít Štúr, a tévedhetetlen félisten; Jánošík, Rózsa Sándor és mások. Minden nemzetnek vannak ilyen legendái, mondja Aich, s ez nem is baj, hiszen mindez szükségszerű, hogy a nemzeti öntudat kialakuljon és erősödjön. Ám egy nemzet igazi nagyságát az mutatja, ha nem a legendáiból építkezik elsősorban, hanem a történelmi valóságból.
A Vitairat a röpirattal című Aich-írás Márai Sándor Röpirat a nemzetnevelés ügyében című esszéjének „értelmezési kísérlete”, egyetértve azzal, hogy a Röpirat „még mindig számos továbbgondolásra érdemes elemet tartalmaz”, ugyanakkor vitatható megállapításokat is. A szerző leszögezi, hogy Márai a téves premisszákból is helyes következtetést tud gyakran levonni. Kifogásolja Aich Márainál a faj szó használatát a népre-népekre, továbbá azt, hogy nemzetét messianisztikus küldetésűnek állítja be, „mintha kiválasztott népről beszélne, miként a Biblia Izraelről – s ez különösen hangzik ma”. Azt is felveti a szerző, hogy Márai mindenekelőtt a bolsevizmust támadja, holott a kommunizmus és a fasizmus „egy tőről fakadt idétlenség”, mindkettő egy más dimenzióban létezett, mint a Márai védte nyugati, okcidentális kultúra. Bár megjegyzendő, hogy manapság sokan lefasisztázzák a Horthy-rendszert, Márai mégis Magyarországon maradt a bolsevizmus győzelméig; igaz, ahogyan Skultéty Csaba írja, 1944. március 19-ig Magyarország amolyan oázis volt Európában (…) s ami nem lényegtelen: a magyarság némethűségéhez lényegesen hozzájárult az, hogy a németek „robbantották szét Trianont”, s hogy „az igazi rettegést a szovjet hadsereg közeledése okozta”.
Márai úgy látja, a II. világháború a legnagyobb pusztítást a lélekben és a kultúrában viszi végbe, s fölteszi a kérdést, a háború után lesz-e még bolsevizmus, s hogyan alakul át az angolszász világ és a kapitalizmus. Mi már tudjuk, mi történt, de akkor a magyarság legnagyobb feladata a megmaradás volt; illetve hát ez ma is, méghozzá történelmi kényszerként.
Ha megfelelő nemzetneveléssel előkészítjük hazánkat arra a minőségi vezető szerepre, melyet múltja, képességei, sajátos szellemi alkata a Duna-medencében valósággal parancsolóan jelölnek ki számára, akkor egy új honfoglalás részesei lehetünk – írja Márai Sándor 1942-ben, s bár Aich itt különböző ellenérveket sorakoztat fel, ez a lehetőség mint lehetőség ma is adottnak látszik, annak ellenére, hogy manapság a globalizáció: a tőke és a neoliberalizmus ennek a célnak nem kedvez, közös életformába kényszerítve Európát, s kihasználva, hogy voltaképpen a tömeget nem érdekli a civilizáció és a kultúra, hanem a jólét és a pillanatnyi érdek, amit a tömegkommunikáció sulykol az agyakba, mondván: a kritérium nem a hasznos, hanem a haszon. „Európának, a nyugati világnak ki és mi segít, ha neoliberális jelszavak kíséretében önmagát kíséri sírba? – kérdezi Aich Péter. – És kik, milyenek lesznek az új barbárok, akik Európa után fölépítik az új világot? (…) Mindennek van kezdete és vége, birodalmak, kultúrák, civilizációk születtek és szűntek meg – az európai lenne a kivétel?”
Tizenkét évvel Trianon után jelent meg a kolozsvári Erdélyi Szépmíves Céhnél Makkai Sándor Erdélyi szemmel című könyve, melynek előszava ezt veti föl: Nincs menekvés? Azaz a darabokra tépett magyar nemzetnek, főleg határon túli részeinek vesznie kell-e? Lehet-e lét és jövő a múlt romjai felett? Hiszen a kisebbségi létet jobbítani akaró igyekezet szinte automatikusan heves ellenállásba ütközik. Mégis hinni kell, iskolákat és templomokat építeni: madáchi értelemben küzdeni és bízva bízni. Kisebbségi kishitűség nélkül. Az egyetlen kiút a kialakult helyzet tudatos vállalása kell legyen: nem siránkozva, hanem a fejlődést pozitívan befolyásolva és alakítva. „Olyan kitartó fészekrakó buzgóságra van szükség, amely minden belátható és beláthatatlan csapás ellenére mindig újra kezd, híven kitartva az időben kialakult értékrendszer bevált hagyományai mellett.
A kor parancsa, hogy elsősorban iskoláinkat kell megóvnunk. Meg a templomainkat. Az iskola műveltségünk, nemzeti létünk és tudatunk talán legfontosabb mentsvára, a templom tudatunk, nyelvünk, erkölcsünk s összetartozásunk fontos tényezője (…) Tudatosítani kéne, hogy különböző »megváltó« variánsok iskoláink »rendezésére«, sem egyéb változatok iskolarendszerünk akármilyen fölhígítására, bármilyen csomagolásban tálalják, anyanyelvünk bármilyen megkérdőjelezése és háttérbe szorításának bármilyen kísérlete nem a mi érdekünket szolgálja, mi több: existenciánk alapjait támadja. Mindehhez nem elég a tudat, hit is kell, hit önmagunkban.
Hit nélkül nem lehet új napot kezdeni (…) Hit nélkül nem lehet bizakodni. Hit nélkül nem lehet élni. Szembe kell nézni a temetőt idéző népfogyatkozással is. Nem magától lett ez. Az önfeladás, az asszimiláció is amolyan »halálimitáció«, lényegében öntemetkezés. A csordaeffektus, a besimulás az egyoldalú tolerancia nevében és arra hivatkozva s egyéb kifogásokkal hatványozva maga a temetkezési menet (…) Ami számunkra fontos és mérvadó kell legyen, az a van menekvés parancsa. Mert jogunk van saját iskoláinkra és templomainkra, s e joggal következetesen élni kell! Nyelvünkre és kultúránkra való jogunk korlátlan, e joggal mindenképpen élnünk kell, bármilyen nehéz lesz, mivel ez valóban létkérdés. Mert kell, hogy legyen, aki iskolánkba s templomunkba jár, aki hagyományainkat, nyelvünket, értékeinket tovább viszi.
Nem könnyű út ez, sok nehézséggel és önfeláldozással jár, de kisebbségben mindig többszörösen kell bizonyítani. Ha megtesszük ezt, akkor hiába próbálkozik bárki az eltemettetéssel. Még akkor is, ha mostani helyzetünk jóval bonyolultabb, nem egy szempontból pedig sokkal nehezebb.
Az Apropó Machiavelli és a Hatalom az uralkodásról, a hatalommegszerzés és a hatalommegtartás „művészetéről” szól, bemutatva ezek ezerféle formáját és módját, mely végső soron abba torkoll, hogy a hatalom csak önmagáért van. „Nem másért, esetleg valami (magasztos) cél érdekében száll síkra, hanem csakis önmegvalósulása érdekében”, amelyet leggyakrabban – vagy mindig? – politikai eszközökkel, katonasággal, titkosrendőrséggel tartanak fenn, míg ez is el nem bukik, majd kezdődik elölről (lásd pl. Ladislav Mňačko, Karel Čapek, George Orwell, Dominik Tatarka, Sütő András, Anatole France, Dosztojevszkij és mások hatalomfeltáró-hatalomellenes műveit).
Szent István, Kölcsey Ferenc, Arany János, Balogh Edgár tanításait értelmezi az Intelmek című írás, melynek végső kicsengése az erkölcsi jó, az ember etikus magatartása, ahogyan Arany írja: Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben.
Szó esik még Aich könyvében az elbeszélésről, mint irodalmi műfajról, melyben „a hang a fontos, amely megadja a stílust és a ritmust, a stílust, amelytől a hang és a ritmus függ, s a ritmus, amely meghatározza a hangot és a stílust”, kiegészítve esszéjét egy sor érdekfeszítő, kitűnő észrevétellel és megfigyeléssel; értekezik továbbá a Toldiról is az irodalomoktatás régi és mai gondjairól; Földi Mihály két háború közötti, elfeledett, nagyszerű regényéről (Kádár Anna lelke). Na és hát egy „bujdosó véleményéről”, nevezetesen Tormay Cécile Bujdosó könyvéről, 1920-ból. „Ennek a könyvnek maga a sors adta a nevét. Bujdosó volt olyan időkben, mikor a halál fenyegetődzött a magyar szenvedések minden hangja felett (…)
Csodára mégis megmaradt, hogy emlékeztessen, mikorra már behorpadt a kor áldozatainak a sírja, fű nőtt az egykori akasztófák gödrében, és a kínzókamrák faláról lekopott a vér és a gólyók írása” – írta 1920 karácsonyán Tormay Cécile naplókönyvének előszavában, az új magyar tavaszok reményében. S valóban, 2009-ben végre újra napvilágot látott a híres és hírhedett „fájdalmak könyve”, hogy elénk tárja 1918–1920 kommunistáinak garázdálkodását, a Lenin-fiúk országos pusztításait, a Kun Bélák, Szamuely Tiborok „meg a jöttment zsidó származású mitugrászok” vérengzéseit, élükön Károlyi Mihállyal: a Magyarország létét is megkérdőjelező tragikus időszakot az I. világháború végétől a Tanácsköztársaság bukásáig és Trianonig.
S mindezt azért, írja Aich Péter, „hogy nézetünket ne kelljen bujtatni, s hogy az igazság ne legyen tabu”! (AB-ART, 2014)
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”55715,55179,55148,54317,53928″}
